Álszentség a politikusokon számon kérni az őszinteséget. Elvárni, hogy ne lopják el a mások ötleteit szintén álszentség. De azért nem minden hazugság és nem minden lopás dicséretes. Még a politikában sem.

„A közvélekedéssel ellentétben a politikusok nagyon is jól teszik, hogy nem mondják mindig ki, mit gondolnak. Ebből nem következik, hogy tetteik sose legyenek összhangban a szavaikkal. De az sem, hogy mindig összhangban legyenek” – írja a baloldali New Statesmannek a politika filozófiai hátterét boncolgató rovatában Martin O’Neill, a 2005-ben felsőházi taggá ütött korábbi munkáspárti képviselő.

Hogy miért nem kell mindig igazat mondani? Például azért, mert a kormány tagjai lojalitással tartoznak minisztertársaiknak, és nem illik a nyilvánosság előtt a kormány döntései ellen érvelniük, még akkor sem, ha más a véleményük. Előfordul az is, hogy olyan álláspontot kell megvédeniük, amellyel a zárt üléseken szembehelyezkedtek. Nem saját karrierjük érdekében kell „hazudniuk”, hanem mert elfogadják a kormány kollektív felelősségének elvét, és mert nem akarják aláásni a kormány hatékonyságát és tekintélyét. De ugyanez érvényes a párt politikusainak szolidaritására is. A közös jó ügy érdekében a hűséges párttag akkor sem támadja hátba a többieket, ha éppen nem ért velük egyet valamiben.

Mivel mindenki tudja, hogy a politikusok nem mondhatnak mindig igazat, az az igazi képmutatás, ha valaki ezért képmutatónak nevezi a hazudós politikusokat, ahogy például David Cameron, a konzervatív ellenzék vezére tette az ősz elején Brown miniszterelnökkel a parlamentben. (Cameron azért nevezte „hamisnak” Brownt, mert nem írt ki előrehozott választást a miniszterelnök-váltás után.)

Nem mintha nem akadnának a politikában valóban álszent emberek. Itt van mindjárt Sir John Burn, a Számvevőszék elnöke, aki három év alatt 365 000 fontot költött külföldi utakra – például nem mulasztotta el, hogy a Bahamákra is ellátogasson, miközben az lett volna a dolga, hogy a közpénzek célirányos elköltése fölött őrködjön. Mellesleg további 27 000 fontot költött vacsorákra, amihez nem kis tehetség kell.

A hazugság azonban önmagában nem feltétlenül erkölcstelen. Ugyanígy csak látszólag gazemberség más pártok ötleteit „kölcsön venni”. Persze kellemetlen, ha az embert rajtakapják. Brown miniszterelnök sem igen tudta leplezni, hogy az örökösödési adó csökkentésének ötletét az ellenzéktől vette. Magától értetődik, hogy az ilyesféle plágium politikailag nagyon is kifizetődő lehet. Csak éppen az volna tisztességes, ha bevallanák, honnan származik az ötlet, de végül is az a fontos, hogy az országnak hasznára váljék.

Más kérdés persze, hogy okos dolog-e a mégoly népszerűnek tűnő ötletlopás, ha ellentétes a párt programjával. Az ellenzői által stílusosan csak „haláladóként” emlegetett örökösödési illeték enyhítése ugyanis a gazdagoknak kedvez. A Munkáspárt pedig a társadalmi igazságosság híve.

Ha azonban csakugyan nem akarunk álszentek lenni, be kell vallanunk, hogy nem is olyan egyértelmű, mi is értendő társadalmi igazságosságon.