Nagy-Britanniában, hála a szakszervezetek százötven éves harcának, rendkívül szigorú törvények védik a munkavállalókat. A szabályok azonban nem vonatkoznak a nehéz és veszélyes munkákat olcsón elvégző keleti vendégmunkásokra.

„A húsz lengyel vendégmunkás, akikkel Birminghamben találkoztunk, eleinte kimért volt és hűvös. Aztán szépen lassan belemelegedtek a beszélgetésbe – a jókedvük akkor kezdett megjönni, amikor egyikük azt mesélte el, hogy egy fillért sem kapott londoni, liverpooli és birminghami építkezéseken végzett munkájáért. De aztán a sok munkahelyi balesetről szóló történet hallatán megint elkomorodtak. Később valaki arról anekdotázott, hogy nem kapott a hegesztéshez védőszemüveget, és haza kellett telefonálnia a feleségének Lengyelországba, hogy postán küldje el a sajátját. A Nagy-Britannia különböző városaiban dolgozó vendégmunkások ilyen és hasonló élményekről számoltak be. Pedig mindannyian legálisan vállaltak munkát. Belegondolni is rémisztő, hogy milyen körülmények között élnek a még sokkal kiszolgáltatottabb illegális vendégmunkások” – olvassuk a Guardian véleményrovatában. A cikk szerzője Paul Laverty, a nemrég bemutatott A szabad világ című film forgatókönyvírója. A film az állásából elbocsátott, és kényszervállalkozóként munkaközvetítő irodát nyitó Angie történetén keresztül mutatja be a képzetlen, nyugdíjas kor küszöbén álló munkanélküliek reménytelen helyzetét és a munkaerőpiac visszásságait.

A sajtó szinte hetente számol be munkahelyi rémtörténetekről: sokszor előfordul, hogy a vendégmunkások alkalmazói az alapvető munkahelyi biztonságra vonatkozó szabályokat sem tartják be. Ezért a vendégmunkások körében különösen gyakoriak a balesetek. De nem csak a biztonsági előírásokat nem veszik komolyan munkaadóik. A nagy fizetés ígéretével külföldre csábított keleti munkásoknak gyakran csak a megérkezés után mondják el, hogy a szállásért, utazásért jelentős összegeket vonnak le fizetésükből. Ha egyáltalán fizetnek. Az is előfordul, hogy a vállalkozók nem fizetik ki őket, és a vendégmunkásoknak néha annyi pénzük sem marad, hogy hazautazhassanak.

„A lengyel munkások által elmesélt történeteket hallgatva az a benyomása támad az embernek, mintha nem is léteznének a munkavállalókra vonatkozó egészségügyi és biztonsági szabályok, amelyekért az elmúlt másfél évszázadban oly sokat harcoltak a szakszervezetek.” Pedig vannak előírások, mégpedig igen szigorúak. Az ügynökségeken és munkaközvetítőkön keresztül munkát vállaló alkalmi munkásokat – köztük a vendégmunkásokat – nem illetik meg a teljes munkaidőben, határozatlan idejű munkaszerződéssel rendelkező alkalmazottakra vonatkozó jogok. Ráadásul nincs annyi munkavédelmi ellenőr, hogy az alkalmi munkát vállalókat is védő törvények betartását ellenőrizhessék. A keleti munkások pedig gyakran a nyelvet sem beszélik, és a vonatkozó rendelkezésekről semmit sem tudnak.

Laverty azt tartaná helyénvalónak, ha a nehéz és veszélyes munkát olcsón elvégző, és ezzel a bennszülött britek életszínvonalát javító szerződéses, alkalmi- és vendégmunkásokra is kiterjesztenék a munkaviszonyban állókra vonatkozó előírásokat.

A brit parlament alsóháza a napokban tárgyal is egy beadványt, amely a munkásjogok kiterjesztését indítványozza, azonban valószínűtlen, hogy a honatyák többsége támogatná a tervezetet. A képviselők óvatosságának oka minden bizonnyal az, hogy a szavazók jelentős része tart a keleti munkaerőtől: munkahelyének elvesztésétől és a bevándorló-áradat nyomában fellépő társadalmi feszültségektől. A közhangulatot alighanem a hagyományosan munkásbarát, és egyben a piacnyitást szorgalmazó munkáspárti miniszterelnök szeptember végén elhangzott beszéde jellemzi. Gordon Brown, aki egyúttal a párt elnöki tisztét is betölti, a Munkáspárt kongresszusán azt mondta, hogy célja „brit munkahelyek teremtése a brit munkások számára”. A szlogen szó szerinti átvétele a szélsőjobboldali és idegenellenes Brit Nemzeti Párt egy korábbi plakátján szereplő jelszónak.