Éppenséggel nem zárható ki, hogy valakinek a virtuális játékában vagyunk szereplők valamennyien. De szinte bizonyos, hogy ez esetben sem kell tartanunk az illető tapintatlan kukucskálásától.

„Megkönnyebbüléssel vegyes szomorúságot váltott ki belőlem, hogy a különös vagy természetfeletti életforma, amely talán figyel bennünket, vagy nem létezik, vagy ha igen, hát ránk se hederít” – közli vizsgálódásainak eredményét Jaron Lanier, a Discover Magazine szakírója.

A lap olvasói régóta bombázzák azzal a kérdéssel, hogy vajon létezik-e tökéletes virtuális valóság. És ha igen, nem ilyesminek vagyunk-e magunk is részesei. A kérdés nem csupán naiv óceániai és japán gyermekolvasók fantáziáját birizgálja. Legutóbb például a New York Times is idézte Nick Bostrom filozófust, aki szerint szinte matematikai bizonyosság, hogy valakinek a számítógépes valóságutánzó rendszerében élünk.

Ez a gondolat negyedszázados, először Hans Moravec robotkutató fejtette ki. Ha lehetséges olyan fejlett szimulált valóság, amelynek résztvevői értelmes lények, akkor sok ilyen van. Gondoljunk csak rá, hogy az első autót, az első számítógépet is millió társuk követte. Mármost valóságos világ csak egyetlen egy van. Vagyis jóval nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem abban az egyben élünk, hanem a számtalan mesterséges világ valamelyikében.

Azóta sokan feltételezik, hogy valóságos világból sem egy van, hanem végtelen számú. Ebből látszólag az következne, hogy mesterséges világból sem lehet több, mint természetesből. De még ha véges volna is a valóságos világok száma, akkor sincs rá biztosíték, hogy mindegyik képes virtuális világokat létrehozni, hiszen az utóbbiakhoz tér, idő és energia kell, és ezekből minden valóságos világ korlátozott készlettel rendelkezik. Eszerint nem is olyan nagy a valószínűsége annak, hogy virtuális világ szereplői vagyunk. Csak éppen nem is zárható ki.

A virtuális világ természetesen feltételez egy vagy több „játékost”, aki kívülről irányítja. Hisz’ éppen ez különbözteti meg a tökéletes virtuális világot a valóságostól. És Lanier egyik hölgyolvasója amiatt szorong, vajon abban az esetben, ha virtuális világban élünk, az a bizonyos játékos nem fürkészi-e ki magánéletünk titkait, például nem tudja-e meg róla, hogy aznap nem tiszta fehérneműt vett fel.

A szakíró megnyugtató válasszal szolgál. Két szélsőséges eset létezik ugyanis. Az egyikben olyan játékossal van dolgunk, aki nem tud beavatkozni életünkbe, csak elindítani tudta virtuális világunkat. Előle el tudjuk rejteni titkainkat. A másikban játékosunk mindenre képes, ez esetben viszont több milliárd embert kellene figyelemmel kísérnie, ami persze lehetetlen. Annak esélye, hogy a tegnapi bugyinkat kiszúrja, az elhanyagolhatónál is csekélyebb.

A két véglet közötti átmenetek esetében a kvantum-rejtjelezéssel kísérletezhetünk. Ez úgy működik, hogy az információ egy lényegi összetevőjét elolvasáskor megsemmisíti. Ha a játékos a kvantum-rejtjelezés eszén is túl jár, s ráadásul közben beavatkozásának nyomát is el tudja tüntetni, akkor nem közbülső esettel van dolgunk, hanem gyakorlatilag mindenható játékossal, attól pedig, ugyebár, nem kell tartanunk.

Az egész gondolatmenet persze azon a feltételezésen alapul, hogy létrehozható tökéletes virtuális valóság. Ha nem, akkor ki lehet dobni az egészet.