A két nagy politikai tömböt egyre mélyebb szakadék választja el, de ezért nem egyes emberek okolhatók, hanem a politikai rendszer fejlődése. Az eredmény mindkét fél számára kiábrándító: a Fehér Ház és az ellenzéki többségű törvényhozás egyaránt népszerűtlen.

„Hosszú távon az a párt jár jól, amely képes átfogó konszenzust teremteni, és a lehető legtöbb választó érdekét megjeleníteni. Bush elnök a megosztottságból próbált hasznot húzni. A kísérlet tanulsága mindkét párt számára az, hogy a sokszínű amerikai társadalomban tartósan nem szerezhet hatalmat olyasvalaki, aki a nemzet problémáinak megoldása érdekében nem hoz létre széles koalíciót” – idézi Michiko Kakutani, a New York Times könyvkritikusa Ronald Brownstein újságírónak A második polgárháború című könyvét.

Ifjabb George Bush elnökségének nagy újdonsága az volt, hogy nem is próbálta azt a látszatot kelteni, mintha megegyezésre törekedne az ellenzékkel. Nyilvánvaló volt, hogy sokkal inkább a republikánus érzelműek mozgósítására törekszik, semmint a mérsékeltek és a bizonytalanok meggyőzésére. Így tett az iraki háború megindítása idején is, és ennek köszönhető, hogy amikor az amerikai haditervek megfeneklettek Irakban, Bush népszerűsége zuhanni kezdett. A republikánusok kihívó és harcias magatartása persze a demokraták soraiban is hasonló választ váltott ki.

Régebben az elnökök rendszeresen keresték a megegyezést az ellenzékkel a nagy ügyekben. Sikerült is néhány stratégiai döntésben megállapodniuk. Például a szovjet fenyegetéssel szemben követendő politikában, a feketék emancipálásában, a fogyasztóvédelmi törvényekben és néhány környezetvédelmi döntésben.

Brownstein szerint régebben a két nagy párt között azért nem volt a maihoz hasonló szakadék, mert ideológiailag nem álltak élesen szemben egymással. Mindkettő liberálisok és konzervatívok koalíciója volt, és az elnökválasztáson vesztes fél számíthatott rá, hogy a győztes soraiban akadnak szövetségesei, akik nem engedik túlságosan elfajulni a dolgokat. Sok elemző éppen azt tartotta az amerikai rendszer hibájának, hogy a pártok nem nyújtanak egymással szemben valós ideológiai alternatívát.

Az ideológiai szembenállást ma senki sem hiányolja. Brownstein szerint a megosztottság azzal kezdődött, hogy a demokraták a hatvanas években a polgárjogi mozgalmak mellé álltak. Attól kezdve a liberális beütésű mozgalmak (például a feministák és a melegek jogaiért küzdők) a demokraták mögé sorakoztak fel, a konzervatívabbak (például az abortusz ellenzői) pedig a republikánusok táborát erősítették. A mozgalmárok új, vehemens jelleget adtak a pártoknak. Korábban nem ismert szerepet kezdenek játszani az aktivisták, ezek a mélyen elkötelezett harcosok, akik hajlamosak árulásnak tekinteni a kompromisszumot.

Ezzel párhuzamosan a politikusokat egyre inkább aszerint ítéli meg a táboruk, hogy a vitákban mennyire hatásosan szállnak szembe az ellenféllel, valamint, hogy mennyi pénzt gyűjtenek kampánycélokra. Nem véletlen, hogy nyoma sincs konszenzusnak, és késik a nagy kérdések megoldása: például, hogy miképp csökkenjen az ország olajfüggősége, mi legyen az egészségügyi rendszerrel vagy a bevándorlással.

Közben az amerikaiak 74 százaléka úgy látja, hogy az ország rossz irányban halad. Hosszú távon, úgy tűnik, a megosztottság nem tesz jót a népszerűségnek. Igaz, a politikusok nem mindig hosszú távra terveznek. Az előző választásokon pedig kifizetődött a megosztó politizálás.