„Amerikai orvosok és transzplantációs szakértők azon vitatkoznak, vajon helyes lenne-e kísérleti jelleggel bevezetni az államilag szabályozott szervkereskedelmet” – olvassuk Laura Meckler cikkét a Wall Street Journalben.

H. Barry Jacobs virginiai orvos 1983-ban sajátos vállalkozásba fogott. Veseközvetítő irodát szeretett volna nyitni. A fizetőképes veseátültetésre várók pénzért vásároltak volna vesét a többnyire szegény, gyakran a harmadik világból érkező donoroktól. Jacobs minden sikeres közvetítésből több ezer dollár jutalékot remélt. A kezdeményezés óriási felháborodást váltott ki, amelynek következtében 1984-ben törvényben tiltották meg a szervek anyagi ellenszolgáltatásért való felajánlását.

Azóta viszont egyre többen szorulnának veseátültetésre. 1988 óta ötszörösére nőtt a várólista. Korábban 1-2 évig kellett várni, ma már gyakran 6 évig is. Tavaly 4 400-an haltak meg azért, mert nem jutottak veséhez. Ezért egyre többen vetik fel, hogy anyagi ösztönzéssel kellene a szervdonorok hajlandóságát növelni.

A korlátozott vesekereskedelem egyik élharcosa Arthur Matas sebész. Szerinte az állam a szervvásárlás tilalmával embereket küld a halálba.

Matas olyan rendszer kialakítását szeretné, amelyben a donorok pénz ellenében lemondanak egyik veséjükről, és azt a hosszú várólista elején állók kapnák meg. Így ki lehetne zárni, hogy a gazdagok előnyt élvezzenek. Matas számításai szerint akár 95 000 dollárt (17 millió forint) is kaphatna egy donor anélkül, hogy ez bármilyen többletköltséget jelente az államnak: átlagosan ugyanis ennyibe kerül a veseátültetésre várók dialízis-kezelése.

Azt Matas is elismeri, hogy minden bizonnyal főleg a szegények mondanának le egyik szervükről. Ebben azonban nem sok kivetnivalót lát. Hiszen orvosi szempontból ma már meglehetősen alacsony a vesekivétellel járó kockázat. A törvény ezért nem is tiltja, hogy valaki önként felajánlja egyik veséjét egy rokonának vagy barátjának – csak arra nincs lehetőség, hogy pénzt kérjen érte. Ezért semmivel sem aggályosabb, ha a szegények eladják egyik veséjüket, mint az, hogy a veszélyes és egészségkárosító munkákat is főleg a rosszabb anyagi körülmények között élők vállalják.

A piaci vesekereskedelem ellenzőinek táborát Francis Delmonico, egy másik sebész vezeti. Delmonico szerint erkölcsi szempontból még akkor is elfogadhatatlan, hogy a szegények pénzért cserébe lemondjanak szerveikről, ha ez nem jár különösebb egészségügyi kockázattal. „A szervek pénzért való felajánlása társadalmunk alapértékeit ásná alá” – vélekedett.

Az ellenzők erkölcsi érveken kívül gyakorlatias érveket is felvonultatnak a tiltás mellett. Egyebek között nem tartják valószínűnek, hogy a gazdagok végül is ne jutnának soron kívül veséhez.

A kérdésről folytatott vitához hozzászóló Alvin Roth közgazdász elismeri, hogy gazdaságossági szempontból teljesen ésszerű lenne az anyagi ellenszolgáltatás engedélyezése. Ámde nem csak a racionális szempontokat kell tekintetbe venni. „Kalifornia államban nem azért tilos lóhúst emberi fogyasztásra eladni, mert gazdasági szempontból nem ésszerű. Hanem azért, mert négy és félmillió kaliforniai így döntött a népszavazáson. Nekünk, közgazdászoknak is el kell fogadnunk, hogy az emberek bizonyos dolgokat erkölcsi szempontból ítélnek elfogadhatatlannak.”

Roth rámutat arra is, hogy talán van lehetőség a közgazdasági szempontból ésszerű, ám erkölcsileg kifogásolható szempontok összeegyeztetésére.

Amerikában már működik több, a felajánlott vesék cseréjét koordináló központ. A vesehiányt – mutat rá Roth – elsősorban nem az okozza, hogy kevés a felajánlott szerv. A rászorulók rokonai a legtöbbször hajlandók lemondani fél veséjükről. Csakhogy nagyon ritkán fordul elő, hogy a donor és a vesére váró rokon vércsoportja azonos. A veseközpontok adatbázisai lehetővé teszik, hogy ha a vércsoportok nem egyeznek, akkor a vesénket olyasvalaki kapja, akinek egy ismerőse veséjét cserében a mi rokonunkba ültetik át.