A híres-neves „nagy nemzedék” csak önmaga dicsőítésében volt nagy, meg abban, hogy az egész társadalommal szemben szellemi terrort gyakoroljon. Legalábbis így fest amerikai konzervatív szemmel nézve.

„Most történt meg először, hogy a nagy nemzedék egy tagja időskori szociális segélyért folyamodott. De az államtól való koldulás csak a legkisebb kár, amit a nagy nemzedék okoz majd Amerikának” – írja vitriolba mártott számítógéppel P. J. O'Rourke a Weekly Standardben.

A második világháború utáni demográfiai robbanás nemzedéke a hatvanas években érte el a felnőttkort. Soraiból kerültek ki a szexuális forradalom, a vietnami háború elleni tiltakozás, a szabad kábítószer-élvezet lázadói, később az ő képviselőik foglalták el a tudomány és a felsőoktatás kulcspozícióit, és a konzervatívok úgy érezték, hogy a „politikai korrektség” szabályaival ők kötötték gúzsba a gondolkodást. Természetesen ebben a nemzedékben is vannak konzervatívok, de kétségkívül kevesebben, mint az előzőben.

O'Rourke élveteg szellemi diktátoroknak látja őket, és azt írja, hogy most, a nyugdíjkorhatár küszöbén nekilátnak, és jól megcsapolják az államkasszát. Mégsem járja, hogy egyetlen autó álljon a garázsukban! Hiszen fiatalosak, és aktív nemi életet kívánnak élni Európa és Thaiföld divatos üdülőhelyein. Az állam költsön hát rájuk, hagyja az olyan csacskaságokat, mint a közoktatás, a honvédelem és az infrastruktúra. Különben is, a nagy nemzedék nyolcvanmillió szavazót jelent, a jegyzékbe vett választóknak csaknem kétharmadát. Ennyi emberrel nem érdemes ujjat húzni.

És hogy miért csak a legkisebb kár mindaz, amit a nagy nemzedék nyugdíjasként majd a következő három évtizedben lecsapol az államtól? Mert sokkal alattomosabb dologra készül. Amerikát akarja kézbe kaparintani, de úgy, hogy ahhoz képest a nagy generációs Clinton elnöksége kismiska lesz. „2008-tól alighanem a Clintonénál is sokkal, de sokkal rosszabb kormányunk lesz” – jegyzi meg O’Rourke, az elnökaspiráns Hillary Clintonra célozva.

A Weekly Standard azonban nem éri be ennyivel. William Kristol alapító társfőszerkesztő személyesen szedi le a keresztvizet a híres-nevezetes nagy generációról.

Szerinte a háború utáni nemzedék nyomába sem érhet a háborúsnak. Amaz ugyanis előbb megnyerte Amerikának és a szabad világnak a második világháborút, majd a hidegháborúban állt helyt, és csak egyetlen nagyobb hibája volt: ő nemzette a „nagy generációt”. Emez viszont mást sem tett, mint apáinak teljesítményét csepülte és lázadt, miközben maga mit sem alkotott. A nyolcvanmilliós „nagy nemzedékben” Kristol csak két említésre méltó pozitív példát talált, két bagdadi amerikai tábornok személyében. A nemzedékhez tartozó két legutóbbi elnököt, Clintont és Busht például udvarias szavak kíséretében ugyan, de minőségi visszalépésnek minősíti az elődökhöz képest. A jövő reménységét szeptember 11-e nemzedékében látja: nekik kell majd megoldaniuk azokat a problémákat, amelyeket apáik a kommunizmus bukása után megoldatlanul hagytak.

És akkor a ’nagy generáció’ „egyszerű zárójeles rész lesz a történelemkönyvekben a háborús nemzedék és szeptember 11-e nemzedéke között”.