Észak-Korea helyzete reménytelennek látszik. A bizarr, bálványimádó nyomordiktatúra hosszabb távon fenntarthatatlan ugyan, de elképzelni is nehéz, hogyan szűnhetne meg. A mai nyugati politika semmi esetre sem segíti elő a változást.

„Észak-Korea kis, elszigetelt, pangó állóvíz, amelyet a marxizmus-leninizmus régen elvonult áradása hagyott hátra maga után. És nincs hová lefolynia” – írja Peter Hitchens az American Conservative Magazine-ben.

A szerző egy észak-koreai utazás tapasztalatait leszűrve egy politikai elmegyógyintézet zárt osztályának minősíti az országot, amelynek ismeretében a mai ember elképzelheti, milyen lehetett az élet a fáraók idején.

A csoporttól elbitangoló turistát azonnal visszaterelik az autóbuszához, és közben alaposan lekapják mind a tíz körméről. Minden titok ugyanis. Attól kezdve, hogy mennyibe kerül egy sajtos kenyér az utcai büfében, odáig, hogy miért áll egy hatalmas piramis befejezetlenül a városban. Eredetileg szálloda lett volna, de aztán valamilyen műszaki akadály léphetett fel, mert abbahagyták az építését. És ez az ország saját bevallása szerint atomfegyverrel rendelkezik. Még ha célba juttatni aligha tudná is.

Az utcai világítást sohasem kapcsolják be, az otthonokban is kikapcsolják az áramellátást estefelé, amikor az állam szerint az embereknek aludniuk kell. Reggel hétkor pedig sziréna kelti a hétalvókat, akiknek nem használt a hangszórókból már korábban áradó zene. A rádiókészülékeken csak a helyi adók foghatók, a mobiltelefonokat megérkezéskor elkobozzák a látogatóktól.

A főváros kirakatintézmény, a moszkvai lakótelepeket is megszégyenítő betonrengetegben a kiváltságosok lakhatnak. Ha rosszul viselkednek vagy megöregszenek, mehetnek vidékre. Hogy az milyen, a külföldi nem tudhatja: őt ugyanis csak válogatott helyekre viszik el. De a pyongyangiak sem tűnnek éppen jól tápláltnak. Akik államellenes bűnben marasztaltatnak el, azok családjuk három teljes generációjával egyetemben átnevelő táborban végzik.

A józan ész azt sugallja, hogy a végtelenségig az észak-koreaiak mégsem maradhatnak ilyen iszonyú elnyomás alatt . Vagy mégis? A Déllel való egyesülés ma minden korábbinál kivihetetlenebbnek látszik. Igaz, Dél-Korea a 21. század egyik vezető ipari állama, de Németország is az, mégsem tudta mindmáig megemészteni Kelet-Németországot. Márpedig a két Korea között nagyobb a színvonalkülönbség, mint a két német állam között volt. Ha a határ ma kinyílna, huszonhárommillió északi özönlene át rajta, s a következmények beláthatatlanok lennének.

De mitől is nyílna meg a határ? A zsarnokok nem szívesen távoznak, és mióta a Nyugat azt a szokást vette fel, hogy megszégyenítő bírósági procedúráknak veti alá őket, még kevésbé hajlamosak távozni. Milosevics, Pinochet, a kivégzett Szaddám Huszein, az agyonlőtt Ceauşescu házaspár sorsa korántsem bátorítja őket arra, hogy engedjenek.

A Nyugat akkor politizálna felelősen, ha kiutat keresne az észak-koreai vezetőknek abból a gazdasági és politikai csapdából, amelyben vergődnek.

„A fenyegetés, a címkézés, és az az állítás, hogy ez a tönk szélén álló ország veszedelmes világhatalom lenne, nem vezet célra. Észak-Korea inkább szánalmas, semmit félelmetes.”