A politikai vezérek rendszerint nem veszik észre, mikor kellene távozniuk. Pótolhatatlannak hiszik magukat, elvesztik realitásérzéküket, és így utolsóként értesülnek arról, hogy befellegzett nekik.

„Akár tudja, akár nem, minden vezetőnek megvan a maga szavatossági ideje. Ennek lejártával eltékozolja a népszerűséget, amelyet korábban élvezett” – írja Lynda Hearst a Toronto Starban.

A hatalom olyan káros szenvedéllyé válik, amelyről nehéz leszokni, és kevesen mondanak le róla önként. De előbb-utóbb terhére lesznek azoknak, akik hatalomra juttatták őket, és ilyenkor megkezdődik eltávolításuk keserves munkája.

A svéd Fredrik Bynander és a holland Paul t’Hart külön tanulmányt szentelt a hatalomátadás nehézségeinek. A későn távozó vezetők rendszerint az utolsó pillanatban is úgy érzik, hogy csak egy kis időre volna még szükségük, és akkor visszafordíthatnák a kedvezőtlen folyamatokat, visszanyernék az elveszett bizalmat. „Az ilyen lelki beállítottságú emberekkel szinte lehetetlen megértetni, hogy ideje távozniuk.”

A világtörténelem egyik legnagyobb politikusa, Winston Churchill sem volt kivétel. 76 évesen visszaverekedte magát a kormányfői székbe, két évvel később agyvérzést kapott, de ezt eltitkolta a parlament és a választók előtt. Majdani utóda, Harold Macmillan azt írta a naplójába, hogy kezdi meggyűlölni Churchillt.

Bruce Bueno de Mesquita amerikai politológus kiszámította, hogy a demokratikus rendszerekben működő vezetők csak kivételesen maradnak posztjukon nyolc évnél tovább. Átlagban pedig három évet sem töltenek a hatalom csúcsán. Az önkényuralmi vezetők viszont többnyire hét évnél is tovább őrzik a helyüket, és negyedrészük még ennél is hosszabb ideig.

1961 óta a legdemokratikusabbnak tekintett országokban átlagban tizenkét első számú vezető követte egymást, ezzel szemben Kínában például 1949 óta csupán négy.

Bueno de Mesquita előnyösnek tartja a gyakoribb vezetőváltást, de túlzásnak tekinti, hogy Amerikában egy jó elnök sem viselheti háromszor a hivatalt, bármennyire helyeselné is ezt a választók többsége. Az üzleti világban elképzelhetetlen az ilyesmi.

A parlamenti rendszerekben nincs is ilyesfajta korlátozás. Kohl német kancellár 16 évig kormányzott. Más kérdés, hogy nem nevelte ki utódját. Pedig az volna a kívánatos. Jean Chrétien kanadai és Tony Blair brit miniszterelnök viszont egyaránt hosszasan várakoztatta a kiszemelt utódot, és végül mindketten eléggé feszült körülmények között váltak meg tisztségüktől.

A saját presztízsüket leromboló vezetők mintapéldánya ma mégis Mugabe zimbabwei elnök. Amikor 1980-ban hatalomra került, népszerű szabadságharcos volt. Most, 83 évesen az egyik legmegvetettebb zsarnok a világon. És foggal-körömmel ragaszkodik a hatalomhoz. Amikor munkatársai az utódlásról kezdtek beszélni, hetekig kormányának egyetlen tagját sem volt hajlandó fogadni.

Lynda Hearst szerint a legnagyobb emberek is képesek lerombolni önnön szobrukat, pusztán, mert nélkülözhetetlennek érzik magukat. De persze nem mindenki nagy ember, aki nélkülözhetetlennek hiszi magát.