Amerikában alig egy hónap alatt eldől, ki lesz a két nagy párt elnökjelöltje. Utána annál hosszabb kampány következik, egészen novemberig. Mindez nem segíti az állampolgárt a jó választásban.
„Kevés tevékenység jár nagyobb fizikai igénybevétellel, mint az, ha valaki az Egyesült Államok elnökének tisztére pályázik. Legfeljebb a katonai kiképzés vagy az élsport vetekedhet vele” – írja Karl Rove, az ifjabb Bush elnök volt kampánystratégája, majd fehér házi személyzeti főnöke a Wall Street Journal véleményrovatában.
2007 márciusára a legutolsó elnökaspiráns is bejelentkezett, és mire Iowában megtartják az első előválasztást, ő is tíz hónapja járja az országot, szinte megállás nélkül. Ősszel olyan embert választanak majd elnökké, aki csaknem két éve száguldozik ide-oda Amerikában, és eközben alig él normális életet. Tizenöt évvel ezelőtt Bill Clinton még alig egy évvel a választás napja előtt jelentkezett be. És az előválasztások sem követték egymást oly gyors egymásutánban, mint most fogják. Még nyolc éve is hét előválasztás zajlott le öt hét alatt, most pedig harminckettő.
Karl Rove-ot mindez persze nem az aspiránsok túlzott fizikai megterhelése miatt aggasztja. Hanem azért, mert egyetlen hónap leforgása alatt lehetetlenség tisztességgel megvívni harminckét kampányt. Nyolc éve az elnökjelölő pártgyűlések küldötteinek csupán egynegyedét választották meg márciusig az előválasztásokon. Most talán a felét is megválasztják február ötödikére. Március elejére pedig háromnegyedét.
Mindez azzal a következménnyel jár, hogy az első néhány előválasztás jelentősége a korábbiaknál is sokkal nagyobb lesz. Nem marad idő két előválasztás között a korrekcióra, új szempontok felvetésére. A televíziók az első néhány állam jelölőversenyeinek győzteseit mutatják majd éjjel-nappal, és a következő állomáson ez behozhatatlan előny lehet. Ha időben széthúznák az előválasztásokat, akkor az emberek sokkal többet tudhatnának meg a jelöltekről, és nekik is több idejük maradna arra, hogy kifejtsék, mit gondolnak néhány hosszú távon megoldandó politikai kérdésről. Az összezsúfolt előválasztási szezon viszont nem kedvez az intellektuális kampánynak.
Ez a rendszer arra ösztönzi a jelölteket, hogy az első néhány állomás lakóinak ízlését próbálják meg eltalálni, vagyis programjukban túlságosan nagy súllyal érvényesül néhány kis lélekszámú állam lakosainak, közelebbről a helyi republikánus vagy demokrata tagságnak az érdeke és szellemi beállítottsága. Rove szerint korántsem helyes, ha Amerika egy-két államba „szervezi ki” az elnökjelölést.
Ráadásul emiatt a két nagy párt elnökjelöltje közötti kampány valójában nem augusztus és szeptember fordulóján kezdődik, amikor is megtartják az elnökjelölő konvenciókat, hanem már február elején, amikor tudni fogjuk, kire szavaz a majdani küldöttek többsége. Más szóval kilenc hónapos elnökválasztási kampány elé nézünk, ami a szokásosnál is nagyobb unalomba fullad majd, mire éppen a legizgalmasabb szakaszába kellene érnie. Ez egyfelől nagy hátrány az ismertebb jelöltnek, mert ő a kampány végére szinte a múlt emberének látszik majd, miközben vetélytársa még kiválthat némi kíváncsiságot. Másfelől őszre a média is ráun majd a két szereplőre, és iszonyú nyomás alá helyezi őket annak érdekében, hogy valami nagyot mondjanak. Különben nem lesz esélyük a hírek élére kerülni.
2008-ban ez már így lesz, nem lehet rajta változtatni. De a következő választásra Amerika jobb rendszert érdemel – írja Rove.
Érdekes módon ugyanez a fű a zöld gyepéről híres Angliából nézve zöldebbnek látszik. A londoni Economist úgy vélekedik, hogy éppen az elhúzódó kampány sokkal alaposabb rostálást tesz lehetővé, mint például az angliai választási szisztéma. „Persze egy tökfilkó ugyanúgy befuthat, mint egy Ronald Reagan. De ez minden kormányzati rendszerről elmondható. Amerika minden más demokráciánál szabadabb és tájékozottabb döntést hoz hamarosan.”