A globalizáció a történelmet sem hagyja érintetlenül. Egyes államok távoli népek régi sérelmeiről tesznek közzé határozatokat. Mások jóvátételt követelnek az őket ért igazságtalanságokért. Pedig az ő múltjuk sem szeplőtelen.

„A globális világban nincs többé nemzeti történelem” – állapítja meg a párizsi Le Monde-ban Bertrand Le Gendre főszerkesztő és Gaïdz Minassian politológus.

Maguk a nemzetek is, amelyek a történelem szenvedő alanyai voltak, a világ elé kívánják tárni sérelmeiket, de ez nem újdonság. Annál újabb keletű jelenség viszont, hogy a nemzeti parlamentek törvényben foglalnak állást bizonyos kérdésekben.

A közel száz évvel ezelőtti örmény népirtást sok országban törvényben ítélik el. Mint arról a Metazin is beszámolt, Franciaország egyenesen büntetendővé tette az örmény népirtás tagadását. Októberben az amerikai képviselőház Külügyi Bizottsága határozatban mondta ki, hogy csaknem száz évvel ezelőtt az örmények népirtás áldozatai lettek Törökországban. Az amerikaiak szinte egyetlen vonakodás nélküli katonai szövetségese, az ankarai kormány elérte, hogy a határozat ne kerüljön a kongresszus elé. A hivatalos török álláspont szerint ugyanis az örményeket tényleg eltávolították a hadszíntérré vált Anatóliából, s a deportálás közben valóban előfordultak túlkapások, de a kormánynak nem állt szándékában semmiféle mészárlás, és ha mégis történt ilyesmi, azért a kurdok a felelősek, akikre a kitelepítést a hatóságok bízták.

Le Gendre és Minassian ebbe a kategóriába sorolják a Vatikánnak azt a döntését is, amellyel boldoggá avatta a spanyolországi polgárháborúban megölt 498 papot és apácát, és furcsamód idézőjelbe teszik a mártír szót. Ezután ugyancsak idézőjelben említik az „elrabolt” szót, amikor Kadhafi líbiai elnök példáját említik, aki decemberben visszakövetelte az európaiaktól Afrika eltulajdonított kincseinek ellenértékét. Persze az olajállamok vezetőinek szava hangosabban szól a világsajtóban, de egész Afrika hasonló követelésektől hangos.

A cikkírók Walter Benjamin német filozófust idézve helyeslik, hogy a történelmet ne csak a győztesek írják, és megállapítják, hogy a történelemnek ez az átírása most kezdődött meg. Franciaország végre hajlandó nevén nevezni (és nem konfliktusnak becézni) az algériai háborút, Spanyolország szembenézett francóista múltjával, és rehabilitálta a diktatúra áldozatait. Újabban Izraelben is sokan kétségbe vonják a nemzeti mítoszt.

Csakhogy a Franciaországot joggal elmarasztaló algériaiak hallgatnak arról, hogy a háború után ezrével végezték ki a franciákkal együttműködő, kisegítő katonai alakulat tagjait. Az örmények sem emlegetik, hogy 1920-ban, a rövid életű független Örményországban, az etnikai tisztogatás jegyében tömegesen gyilkolták le a muzulmánokat. A spanyolországi baloldal sem szívesen emlegeti, hogy a köztársasági oldalon kétszer annyi embert végeztek ki a polgárháború alatt, mint Franco tábornok oldalán, pedig az a negyvenezer sem volt csekélység.

Ami pedig a gyarmatosítást illeti: mielőtt az európaiak rabszolgává tették az afrikaiak tömegeit, évszázadokon át volt már rabszolgaság Afrikában: arabok és fekete-afrikaiak voltak a rabszolgatartók.

„A történelem szekrényeiből egyre dőlnek kifelé az újabb sötét titkok, és akik kinyitották a szekrényajtót, nem tudják palástolni zavarukat.”