Benazir Bhutto halála talán ráébreszti az Egyesült Államok vezetőit arra, hogy egész Pakisztán-politikájuk téves föltevéseken alapul. A helyi szereplők nem mérhetők nyugati mércével.

„Mielőtt az amerikai vezetők kényszerházasságra próbálták rávenni Musarraf elnököt és Benazir Bhuttót, nem ártott volna, ha tanulmányozzák, milyen érdekeket képvisel a két fél, miben van közöttük vita, és egyáltalán, miféle viszony van Pakisztánban a katonák, az iszlamisták és a világi politikusok között” – írja a Foreign Policy hasábjain John McCreary volt katonai hírszerzőtiszt.

Az amerikai politikusokat mindig is elbűvölték a pakisztáni vezetők. Művelt, rokonszenves, szemlátomást liberális gondolkodású és konfliktuskerülő emberek voltak mindannyian, és az amerikaiak úgy érezték, magukfajta emberekkel van dolguk, akik ugyanazt akarják, amit ők.

Csakhogy Benazir Bhutto például, miniszterelnök korában felgyorsította a pakisztáni atomfegyver-programot, nukleáris fegyvereket célba juttató rakétákat vásárolt Kínától és Észak-Koreától, továbbá támogatta az afganisztáni tálibokat. Musarraf, vezérkari főnökként mindebben tevékeny szerepet vállalt, majd a 2002-es választásokon szövetségben indult a tálib-barát iszlamista pártkoalícióval, amely aztán a négy körzet közül kettőben megszerezte a kormányzáshoz szükséges többséget.

Az etnikai választóvonalak is jóval nagyobb politikai szerepet játszanak Pakisztánban, mint ahogy Washingtonból látszik. Az ország lakosainak nemzeti identitása abból áll, hogy nem hinduk. Ez azonban kevés ahhoz, hogy összetartsa őket. És nem csupán az északnyugati hegyvidékeken számítanak a törzsi ellentétek. Az amerikaiak azt gondolják, hogy az Indus folyótól délre vége a törzsi világnak. Márpedig éppen ez a Bhuttók szülőföldje, és a gyilkosság után felvonuló szindh tömegek a pandzsábiak elleni jelszavakkal gyászolták vezérüket. A hadsereg és a kormány vezetői ugyanis többnyire pandzsábiak, és Bhutto asszony előre is őket tette felelőssé minden esetleges merényletért. (Maga Musarraf nem pandzsábi: a családja a mai Indiából érkezett 1947-ben, az egykori Brit-India kettéosztásakor.)

Kár, hogy ebből nem derül ki, mit kellett volna Washingtonnak tennie ahelyett, hogy megpróbál szövetséget létrehozni a pandzsábiak és a szindhek között az iszlamisták ellen. McCreary cikke azonban jó példa arra, amit a Metazinban már többször idézett Theodore Dalrymple fejteget a New English Review-ban. Azt írja ugyanis, hogy rosszat könnyebben feltételezünk az emberekről, mint jót: nem véletlen, hogy Benazir Bhuttón máris divat alaposan elverni a port, mondván, hogy nem volt őszinte demokrata, és legalábbis eltűrte a korrupciót. Dalrymple azonban mindenekelőtt azt kifogásolja, hogy Bush elnök gyávának nevezte Bhutto asszony gyilkosait, holott a szó szoros értelmében halált megvetően bátrak voltak. A bátorság azonban olyan erény, amelyet gonoszságra is fel lehet használni.

Dalrymple, nem tudván kibújni az egykori pszichiáter bőréből, azt írja, hogy a radikális rendbontóknak világszerte örömöt szerez, hogy törhetnek-zúzhatnak. Bárki magán is megfigyelheti, ha őszinte, hogy a dühkitörései valójában örömmel töltik el. Dalrymple szerint ennek az örömnek a hajhászása vezette azokat, akik megölték Benazir Bhuttót.