Az emberek sokkal elégedettebbek a maguk helyzetével, mint a társadaloméval. Veszedelmes méreteket ölt a közéleti pesszimizmus, márpedig a baloldalisághoz bízni kell a jövőben: másképp nem lehet a társadalmat megjavítani.

„A pesszimizmus a progresszív politika akadályává kezd válni” – írja Matthew Taylor, a társadalmi fejlődés előmozdítására hivatott Királyi Műpártoló Társaság főigazgatója, Tony Blair volt miniszterelnök közeli tanácsadója a New Statesmanben.

A baloldali politikusok ma két okból is hiteltelenek. Egyrészt, mert egyenlőségpártiak, de ugyanakkor gyakran feltűnően jómódúak is. Másrészt azért, mert a progresszív politikai gondolkodás arra a meggyőződésre épül, hogy az emberek képesek teljes életet élni és igazságos, együttműködő társadalmat alkotni. Márpedig az emberiség sorsával kapcsolatban egyre elterjedtebb az általános borúlátás.

Nagy-Britanniában az emberek 81 százalékának pozitív személyes tapasztalatai vannak az orvosokkal, a rendelőintézetekkel és a kórházakkal kapcsolatban. De arra a kérdésre, hogy milyen szolgáltatást nyújt az ingyenes állami egészségügyi rendszer (NHS), csak 47 százalék feleli azt, hogy jót. Az emberek 93 százaléka nyilatkozik derűlátóan saját családi életének jövőjéről, miközben a válaszadók 70 százaléka úgy véli, hogy a családok általában egyre kevésbé bizonyulnak sikeresnek.

De ugyanilyen eredmény mutatkozik, ha azt kérdezik az emberektől, milyenek a más etnikumhoz tartozók. Azokról, akiket személyesen ismernek, jó a véleményük, a többiekről, vagyis általában a más származásúakról már rosszabb.

Mindezért részben a médiát tehetjük felelőssé. A szenzációhajhász lapok a bűneseteket állítják reflektorfénybe, a közepesen komolyak a közélet szereplőinek jellemhibáit kutatják, a komolyak pedig a környezet állapotáról festenek apokaliptikus képet. De még a tévéfilmek is ezt a tendenciát erősítik: a tévénézők a valóságosnál sokkal súlyosabb képet alkotnak például a bűnözés helyzetéről.

Taylor azonban úgy látja, hogy az okok mélyebben rejlenek: a társadalom individualizálódása öltött soha nem tapasztalt méreteket. A közösségi cselekvés hagyományos keretei, például az egyházak és a szakszervezetek sokat veszítettek jelentőségükből, így a korábbinál többen érzik idegen és befolyásolhatatlan valaminek a társadalmat.

A baloldal feladatát Taylor abban látja, hogy olyan közösségi tereket teremtsen, ahol az emberek befolyásolhatják a világ sorsának alakulását. Jó lehetőséget lát erre például a globális felmelegedés elleni mozgalmakban.

„A régi típusú kollektivizmus kimúlt vagy kimúlóban van. Hierarchikus jellege, bürokratizmusa és paternalizmusa nem felel meg az idők szellemének. Az új kollektivizmusnak széttagolt és pluralista intézményekre van szüksége, amelyekben az emberek egyenjogúak és mindenek előtt lehetőséget kapnak az önkiteljesítésre.”

Szép terv. De mitől fogják az emberek otthagyni az új közösségi terek kedvéért a tévét?