A házasság régi szerepe nem állítható helyre, az ilyesmit hirdető konzervatívok semmit sem tudnak a történelemről. A házasság ma már nem terjedhet ki a társadalom egészére, de a házas feleknek és gyermekeiknek többet ad, mint régen.

„Akik, úgymond, ’vissza akarják állítani jogaiba a házasságot’, többnyire nem tudják, mitől is játszott valamikor a mainál sokkal nagyobb szerepet a társadalom életének szabályozásában” – írja Stephanie Coontz családtörténész a libertárius Cato Intézet internetes folyóiratában.

Hajdanán a házasság korántsem arról szólt, hogy ki kit szeret a legjobban, és kivel élne a legjobban együtt, hanem arról, hogy rokonai kiket akarnak rokonukul. Az ősi társadalmakban így szövődött kölcsönös függőség két csoport között, amely máskülönben ellenséges viszonyba kerülhetett volna egymással. Később, a tulajdon kialakulásával a család vagyoni helyzetének megszilárdítása, az uralkodó ház diplomáciai érdekei, a szegények körében pedig az új munkaerő befogadása voltak az irányító szempontok. Még később a polgárság és a nemesség egyaránt jó társadalmi kapcsolatainak építésére használta fel gyermekeinek házasságát.

Arról nem is szólva, hogy a férjek micsoda terrorjogokkal rendelkeztek a család felett. Szabad volt kegyetlen büntetéssel sújtaniuk, bezárniuk, bántalmazniuk őket.

Csak a felvilágosodás filozófusai kezdték kétségbe vonni a szülők azon jogát, hogy rendelkezzenek gyermekeik jövőjéről. Még későbbi, 19. századi vívmány, hogy a házasság sikerességét azon kezdték mérni, mennyire boldogulnak az adott család tagjai. Ezen új eszméket elszörnyedve fogadták a kor konzervatívjai: hova jutunk, ha egy házasság alól oly földhözragadt kifogásokkal is ki lehet bújni, mint hogy valaki nem szereti a másikat? Mi tartja majd össze a párt, ha lankad a szerelem? Mi tartja majd vissza a feleséget attól, hogy kétségbe vonja a férj tekintélyét? Igazuk volt.

A megállíthatatlan szerelem-forradalom azonban csak a 20. század hatvanas éveire érett be: ekkor valósult meg az, amire már jó száz évvel korábban figyelmeztettek a korabeli moralisták: „házastársi hűtlenség, magas válási arányszám”.

Manapság az átlagos házasság sokkal többet nyújt a család tagjainak, mint régen. Mert bensőségesebb, egyenjogúbb a felek viszonya. Ámde ugyanettől válik elviselhetetlenebbé az olyan házasság, amely rosszul működik.

A régi házassági arányszám azonban sohasem fog helyreállni. Már csak azért sem, mert a házasságok egyre magasabb életkorban köttetnek. Tény, hogy emiatt sokan maradnak támasz és magatartási szabályok nélkül. Ám a régi időkbe lehetetlenség visszatérni. De attól még a házasság intézményét nem kell félteni, fenn fog az maradni, csak más tulajdonságokat és készségeket követel, mint korábban.

Koontz itt egy célzással elárulja, ki is az a titokzatos konzervatív, akivel írásában hadakozik. Helyteleníti ugyanis azt a házasságmentő javaslatot, hogy tanítsuk meg gyermekeinket a házasság előtti önmegtartóztatásra. E köztudomásúlag Bush elnöktől származó elképzelést a szerző reménytelen dolognak tartja olyan korban, amikor a házasságkötés időpontja egyre későbbre tolódik.