A politikustól megköveteljük, hogy ne legyen képmutató. Pedig az elveihez minden körülmények között ragaszkodó politikus az igazán veszélyes.

„Meglehet, hogy a képmutatás nem vonzó személyes tulajdonság, a politikában azonban gyakran nagyon is kívánatos, és olykor bizony jobb, mint az ellenkezője” – írja a Boston Globe-ban David Runciman princetoni politológus, akinek tavasszal jelenik meg a politikai álszentségről szóló könyve.

Az amerikai előválasztási kampányban a jelöltek kölcsönösen szemforgatónak bélyegezték egymást, mondván, hogy tetteiket nem a meggyőződésük, hanem a számítás, a szavazatszerzés irányítja. Mitt Romney visszalépett republikánus aspiránsról jóakarói kiderítették, hogy miközben az illegális bevándorlás ellen prédikál, a háza körül illegális bevándorlók nyírják a füvet. A demokrata verseny résztvevői pedig vagy támogatták a most igencsak kritizált iraki háborút (Hillary Clinton), vagy ellenezték ugyan, de megszavazták az e célra szánt költségvetési kiadásokat (Barack Obama).

Az ember ösztönösen ellenszenvesnek találja a képmutatást, és ez gyakran elfedi, hogy mi is a politikai vezetők kiválasztásának valódi tétje. A képmutatás ugyanis nemhogy nem hátrány, hanem egyenesen a demokratikus politizálás lényegi tartozéka. A képmutató ember, amikor megválasztásra érdemes politikusnak mutatkozik, arról tesz tanúbizonyságot, hogy tisztában van önnön személyiségének korlátaival. Képes személyes véleményének rovására a politikai célszerűséghez igazodni.

A következetesen elvhű politizálás gyakran rosszabb a képmutatásnál. Itt van mindjárt Tony Blair volt brit miniszterelnök esete Irakkal. Egy ízben tudósküldöttség próbálta lebeszélni a háborúról, őt azonban csak egyvalami érdekelte: „De hát ez az ember (Szaddám Huszein iraki diktátor) mégis csak páratlan szörnyeteg, ugye?” Akárcsak Bush amerikai elnök, a brit kormányfő is meggyőződésével összhangban cselekedett tehát, de meggyőződése megakadályozta a helyzet tárgyilagos elemzésében, és ma világosan látszik, hogy egy képmutatóbb miniszterelnökkel jobban járt volna a világ.

Nézzünk magunkba: mi, barátaink, rokonaink sosem tértünk el elveinktől a helyzet józan mérlegelése nyomán? És vajon ettől elvesztettük jogunkat arra, hogy másoknak tanácsot adjunk a követendő magatartásra nézve? Az is képmutatás, ha az ember nem vallja be, hogy maga is képmutató.

A választási folyamatban nem arra kellene törekednünk, hogy kiszűrjük a képmutatókat és felkutassuk a következetes személyiségeket. Azt kellene eldöntenünk, melyik képmutatót válasszuk.