Nem igaz, hogy a fehérek ki akarták irtani az ausztrál őslakosságot. A baloldali ausztrál kormány hamis legendának adott hitelt, amikor bocsánatot kért az őslakosoktól az állítólagos népirtásért.
„Ha Rudd miniszterelnök igazi munkáspárti kormány élén állna, inkább elődeinek gyakorlatias munkásművelési politikáját utánozná, ahelyett, hogy cinkosnak szegődik az ilyen történeteket fabrikáló történészek mellé” – írja az Australian hasábjain Keith Windschuttle történész, aki évek óta vív elkeseredett küzdelmet a baloldali értelmiség köreiben elterjedt népirtás-elmélet ellen.
Mint a Metazin is beszámolt róla, Windschuttle megsemmisítő kritikának vetette alá azt a közkeletű hiedelmet, hogy a fehér lakosság a tizenkilencedik században kiirtotta a tasmániai őslakosokat. Kimutatta, hogy az emberölés esetei százakban mérhetők csupán és kölcsönösek voltak, a tömeges halálozást és a népszaporulat csökkenését pedig a fehérek által behurcolt betegségek okozták. Az esetet ismertető szerző elmélete szerint az értelmiségnek lélektani okokból szüksége van a népirtás-történetre, hogy ily módon a bűnben fogant ausztrál társadalom megváltójának szerepében tetszeleghessen. Ennek megfelelően Windschuttle ellen lejárató kampány indult, és a közkeletű mítosszal szembeszálló történészt a holokauszt-tagadókhoz hasonlították.
Windschuttle ezúttal a népirtás-történet újabb epizódját vette górcső alá. Egy kormánybizottság megállapította, hogy a fehér hatóságok a huszadik század első hat évtizedében módszeresen elragadták az őslakosok gyermekeit a családjuktól, hogy asszimilálják és vegyes házasságokba irányítsák őket, ily módon akarván „kiirtani” az őslakosságot. Kevin Rudd, az új munkáspárti miniszterelnök ezután hivatalos szertartás keretében követte meg az őslakosokat, akiknek képviselői egyébként kevesellték a szép szavakat, és tetemes kártérítést tartanának indokoltnak.
Windschuttle rámutat, hogy a bizottság egyetlen történész, Peter Read munkásságára támaszkodik, saját kutatást nem folytatott. A levéltári adatok azonban cáfolják Read állításait. A korabeli munkáspárti kormányok valóban lehetőséget adtak rá, hogy államigazgatási határozattal intézetbe vagy nevelőszülőkhöz lehessen adni gyermekeket, és néhány kivételes esetben a gyámhatóság csakugyan a gyermek származásával indokolta az állami gondozásba vételt. Összességében azonban a törvénynek megfelelően az éhező, erőszaknak, testi és lelki szenvedésnek kitett, hajléktalan gyermekekre terjedtek ki az intézkedések, és egyébként is csak az őslakosok gyermekeinek elenyésző részét érintették.
A kötelező szakképzés viszont valóban tömeges volt, ámde az ebben részt vevő serdülőkorúak tizennyolc évesen visszakerültek a családjukhoz, tehát „népirtásról” szó sem lehetett. Annál is kevésbé, mert a szakképzésre nemcsak az őslakosság gyermekeit kötelezték.
Volt erőszak, voltak rasszizmusra visszavezethető próbálkozások, de ezek sikertelenek maradtak. Az egyetlen sikeres kísérlet az őslakosok gyermekeinek szervezett tanoncprogram volt. 1880 és 1940 között ennek révén sok ezer gyermek emelkedhetett ki szüleinek alkoholra és segélyre épülő életmódjából. Windschuttle szerint a hajdani munkáspárti kormányoknak ezeket a kísérleteit érdemes volna feléleszteni, hogy a gyerekek kiszabadulhassanak az eldugott őslakos-településeket jellemző testi, nem utolsó sorban szexuális erőszak világából.