A magánbiztosítókra épülő amerikai egészségbiztosítási rendszer nem ösztönöz jobb ellátásra. A liberális publicista mindenkinek kötelező magánbiztosítás bevezetését javasolja. Korlátozott versenyt, amivel beteg és biztosító egyaránt jól jár.

„Az egészségbiztosítók valójában nem biztosítással foglalkoznak” – állapítja meg a Los Angeles Times véleményrovatában Ezra Klein, akinek írásaival rendszerint a liberális American Prospect hasábjain találkozhatunk.

Klein eddig is valamilyen vegyes biztosítási rendszert tartott kívánatosnak, amely ötvözi az állami egészségbiztosítás és az amerikai piaci rendszer előnyeit. Most úgy érzi, megtalálta a megoldást. És ehhez az a felismerés vezette el, hogy voltaképp csak névleg van dolgunk biztosítással. A valódi biztosítás ugyanis előre nem látható káreseményekre nyújt fedezetet. Az egészségügyben pedig elsősorban nem váratlan, hanem nagyon is várható költségek merülnek fel, és az úgynevezett biztosítást azért kötik az emberek, hogy ne egy összegben kelljen majd fizetniük az ellátásért, hanem kis részletekben.

Emiatt sokkal tisztázatlanabbak a viszonyok, mint a hagyományos biztosítások esetében. Amerikában minden ötödik-hatodik lakos nem köt egészségbiztosítást. A kockázatos ügyfelekkel nem szívesen szerződnek a biztosítók, sőt, a szerződött ügyfelektől is igyekeznek megszabadulni, ha betegebbek a kelleténél.

 A biztosítók nem abban versenyeznek egymással, hogy melyikük nyújt jobb ellátást. Sőt, ha valamelyikről kiderülne, hogy például a cukorbetegeket jobban látja el, mint a többiek, másnap tömegével kopogtatnának nála a cukorbetegek, és tönkremenne. Már csak azért is, mert az egészségesebb biztosítottak ennek láttán otthagynák, hiszen az ő befizetésükből kellene gyógyítani a cukorbetegeket. Csökkenne tehát a bevétel, nőne a kiadás, és a biztosító lehúzhatná a rolót.

Klein szerint mégsem reménytelen vágy, hogy a biztosítók a jobb ellátásban versenyezzenek. Csak éppen öt feltételnek kellene teljesülnie. Kötelező egészségbiztosításra lenne szükség. A biztosítóknak meg kellene tiltani, hogy felmérjék a jelentkezők egészségügyi, anyagi, és társadalmi státuszát, és kimazsolázzák a jó ügyfeleket. A harmadik követelmény a kockázatkiegyenlítés. A biztosítók az egészségesebb ügyfelek után kevesebb pénzt tarthatnának meg, a betegebbek után pedig egy közös kasszából pluszpénz járna a nekik. Negyedsorban meg kell határozni az ellátások alsó küszöbét, hogy ne induljon negatív verseny. Végül pedig átláthatóvá kell tenni a piacot: a biztosítókra vonatkozó összes információt összehasonlítható formában hozzáférhetővé kell tenni.

Ellentétben a szokásos baloldali egészségbiztosítási javaslatokkal, amelyek minden amerikainak alanyi jogon járó állami biztosítást sürgetnek, Klein javaslata nem az állami részvételtől várja a beteg érdekeinek előmozdítását. Az öt pont teljesülése esetén a biztosítóknak nem állna érdekükben magas díjakkal távol tartani a kevésbé tehetőseket, egyúttal ellátási versenyre kényszerülnének.

Ezra Klein csak azzal nem számol, hogy a kockázatkiegyenlítés csupán nagy vonalakban lehetséges. Hogy ki beteg, csak utólag dől el, de a kvótákat előre kell meghatározni, főleg az életkor alapján. Ettől azonban a fiatalabb ügyfelek körében továbbra is az lesz a biztosító érdeke, hogy a betegebbeket távol tartsa, és semmiképp se terjedjen el róla, hogy jobb ellátást nyújt nekik, mint a többiek.