Egy szociológus szerint az örömlányok többsége önként dönt úgy, hogy áruba bocsátja testét. Úgy véli, a külföldi prostituáltakat kitoloncoltató emberi jogi aktivisták valójában nem a kiszolgáltatott sorsú nők ügyét szolgálják.

„Bérelhetünk nőt interneten és mobiltelefonon, mintha csak autót akarnánk kölcsönözni. Spitzer kormányzó szexbotránya kapcsán újra előkerült a szakállas kérdés: vajon a prostitúció áldozat nélküli bűncselekmény, vagy a nők még akkor is sérelem áldozatai, ha pénzt kapnak a szolgáltatásért?” – olvassuk Melissa Farley feminista pszichiáter és Victor Malarek kanadai újságíró cikkét a New York Timesban.

Eliot Spitzer New York-i kormányzóról nemrég kiderült, hogy rendszeresen prostituáltak szexuális szolgáltatását vette igénybe. A kormányzó lemondott, de a prostitúció körüli viták újra előkerültek az eset kapcsán. (Amerikában a prostitúció az államok többségében börtönbüntetéssel vagy pénzbüntetéssel szankcionált szabálysértésnek minősül.)

Minden bizonnyal a téma iránti nagy érdeklődés is magyarázza, hogy Brendan O'Neill éppen most írt recenziót a New Statesmanben Laura María Agustín szociológus tavaly megjelent Szex a határokon című könyvéről. A szociológus szerint a külföldi prostituáltakkal kapcsolatban elterjedt vélekedések alaptalanok. Az Egyesült Államok belügyminisztériuma szerint a világon évente 600 000 – 800 000 nőt kényszerítenek prostitúcióra, az ENSZ-statisztikák szerint ez a szám inkább az egymillióhoz van közelebb. Agustín rámutat, hogy a szexiparban dolgozó nők jelentős hányadát senki sem kényszeríti arra, hogy illegális bevándorlóként külföldön bocsássák áruba testüket. A szegénység és a munkanélküliség helyett választják a prostitúciót.

„A bevándorlók, beleértve a szexiparban dolgozó nők többségét, maguk döntöttek úgy, hogy elhagyják hazájukat, és külföldön próbálnak szerencsét. Nem passzív áldozatok, akiket a prostitúció elleni harc aktivistáinak hazatoloncolással kellene megmentenie.”

Az örömlányként dolgozó illegális bevándorlókat a saját jól felfogott érdekükben kitoloncoló emberi jogi aktivisták csak ártanak a hazaküldött nőknek, akik maguk döntöttek úgy, hogy egy nyugati ország prostituáltjaként még mindig jobban élhetnek, mint hazájukban. A jelenségben a szociológus a gyarmati idők atyáskodását látja újjáéledni. A minden külföldi prostituáltat az erőszak áldozatának beállító aktivizmus „tárgyiasítja a nőket” azáltal, hogy akarat nélküli lénynek állítja be őket. Mint Laura María Agustín a Reason libertárius magazinnak decemberben adott interjúban kifejtette, még csak az sem igaz, hogy az elmaradott országokból a leginkább kiszolgáltatott nők kénytelenek külföldre menni prostituáltnak. A legrosszabb helyzetben lévők ugyanis még az útiköltséget (és az embercsempészek díját) sem tudják előteremteni, nincsenek kapcsolataik a célországgal, sőt gyakran még útlevéllel sem rendelkeznek.

Farley és Malarek éppen az ilyen, Agustín-féle megközelítéseket bírálja a New York Timesban. „Tanulmányok bizonyítják, hogy a szexiparban dolgozó legtöbb nőt gyerekkorában molesztálták. A családon belüli erőszak készíti elő, és a rasszista előítéletek, meg a nyomor kényszeríti ki a prostituálttá válást.” A test áruba bocsátása pedig súlyos fizikai és pszichés sérüléseket okoz, így nem igaz, hogy a prostitúció áldozat nélküli bűncselekmény.