Bal- és jobboldal egyaránt félreismeri a szegénység természetét. A szegényeknek nem azért esik nehezükre enyhíteni helyzetükön, mert elnyomottak, és nem is azért, mert lusták, hanem mert reménytelen a feladat.
„Képzeljük el, hogy megcsíp egy méhecske. Aztán még hat. Így érezhetjük át legjobban, mit jelent szegénynek lenni” – mutat be a Boston Globe-ban egy kevéssé ismert elméletet Drake Bennett.
A szóban forgó elméletet Charles Karelis filozófus, a George Washington egyetem tanára fejtette ki 2007-ben megjelent könyvében, amelynek már a címe is sokat mondó: A szegénység makacssága, avagy miért nem képes a jómódúak gazdaságtana segíteni a szegényeken. Karelis arra a számtalanszor feltett kérdésre keresi a választ, hogy miért magasabb a szegények körében az alkoholizmus, a kábítószer-használat, a bűnelkövetés, és miért alacsonyabb a munkavállalási hajlandóság. Szigorúan közgazdaságtani szempontból irracionális ez a magatartás: Hiszen a csökkenő határhaszon általánosan elfogadott elmélete értelmében minél több van valamiből, annál kevesebb haszna van a következő darabnak. Tehát minél kevesebb van, annál több a haszna. Ezért azt várhatnánk, hogy minél szegényebb valaki, annál inkább igyekszik munkához jutni, és annál inkább igyekszik beosztani a pénzét, nemhogy még költséges szenvedélyeknek hódoljon.
A méhcsípések példája azonban éppen azt mutatja, hogy a csökkenő határhaszon elmélete a szegénységre nem érvényes. Az az ember, akit egyetlen méh csíp meg, nagy késztetést érez rá, hogy valamilyen kenőccsel csillapítsa a fájdalmát. Akit viszont sok, az úgy érzi, nem érdemes az első csípést kezelnie, mert az az egy se nem oszt, se nem szoroz.
A konzervatív felfogás szerint a szegények részben maguk tehetnek sorsukról, mert nem dolgoznak. Vagyis nem szabad segélyezni őket, mert ezzel csak a munkakerülést ösztönözzük. A baloldaliak viszont azt gondolják, hogy a szegényeket mindenféle faji és társadalmi megkülönböztetés fosztja meg a lehetőségektől, vagyis nem tehetők felelőssé helyzetükért. Karelis elmélete mindkét magyarázatot tagadja. Szerinte a szegényég oka egyszerűen a szegénység maga. Minél szegényebb valaki, annál inkább úgy fog viselkedni, hogy szegény is maradjon.
Karelis másik példájában egy autó sérült karosszériájáról van szó. Ha egyetlen sérülés van az autónkon, rohanunk megjavíttatni. De ha sok, akkor legyintünk rá: mit számít, ha kikalapáltatjuk, hisz ott van még vagy tíz. Tehát minél szegényebb az ember, annál megoldhatatlanabbnak látja a problémáit, s annál reménytelenebbnek érzi, hogy segíteni próbáljon magán.
A filozófus ebből azt a következtetést vonja le, hogy a szegénység felszámolására csak akkor van esély, ha a rossz helyzetben lévők terheit enyhítik. Ha problémáik egy részét az állam segít megoldani, akkor a maradékot már a szegényeknek is érdekükben áll majd orvosolni. Ehhez a legjobb módszer, ha a bürokratikus és költséges programok helyett egyszerűen több pénzt juttatnak a szegényeknek.
Kevin Lang bostoni közgazdász tapasztalati tényekre hivatkozva cáfolja ezt a feltételezést, mondván, hogy bizony a pénzadományok a valóságban nem ösztönöznek munkára, sőt, ellenkezőleg. A hetvenes években kísérletekkel vizsgálták, hogy milyen hatással volna a szegényekre a Milton Friedman által javasolt negatív jövedelemadó bevezetése. Azt tapasztalták, hogy a feltételekhez nem kötött állami támogatás csökkenti a munkavállalási kedvet.
Karelisnek ezek az ellenvetések nem szegik kedvét. Azt mondja, olyan embert még nem látott, aki szerint nem igaz a méhcsípés-példa és a karosszéria-tanmese.