A török igazságszolgáltatás joggal félti a világi államot a kormányzó vallási párttól, de a lehető legrosszabb választ adná, ha betiltaná a demokratikus választás győztesét. A török iszlamizmus más, mint az arab – hallgat a józan észre.
„Mit szólnánk mi franciák, ha a valamelyik szélsőjobboldali csoport előbb szentül megfogadná, hogy egy ujjal sem nyúl a köztársasági intézményekhez, majd a világ legdemokratikusabb választása nyomán hatalomra kerülne, és legott hozzálátna a királyság restaurálásához?” kérdi Caroline Fourest a párizsi Le Monde-ban, érzékeltetve, mit jelenthet a világi törököknek az iszlám politikai erők térhódítása.
Mint a Metazin már beszámolt róla, az első világháború után létrejövő világi állam hagyományosan a nyugat-törökországi elitet, a „fehér Törökországot” képviselte, amely afféle lenézendő szegény rokonnak tekintette az ázsiai többséget. Az elmúlt években az anatóliai vállalkozók új, népes csoportja lépett színre, és a vallási pártok soraiban ez a fiatal középosztály indított támadást a régi elit hadállásai ellen.
Éppen a Le Monde-ból idéztük annak a török közírónak a cikkét, aki szerint a világi törökök a katonai puccsot is szívesebben vállalnák, mint az iszlamista erők győzelmét. A Nyugat azonban nem érzi át félelmüket, és nem tűri el a katonai hatalomátvételt.
Most a párizsi lap cikkírója éppen ezt a nyugati álláspontot fejti ki. Helyteleníti, hogy az ankarai legfelsőbb bíróság befogadta az ügyészség beadványát, amely a kormányzó párt, az AKP feloszlatását indítványozza. 1998-ban egyszer már törvénytelennek mondták ki a bíróságok Erbakan akkori miniszterelnök vallási pártját, de a helyén más pártok alakultak, és egyikük 2002-ben többséget szerzett a törvényhozásban, majd a saját soraiból akart köztársasági elnököt választani. Ekkor a hadsereg puccsal fenyegetőzött. Válaszul Erdogan miniszterelnök feloszlatta a parlamentet, és nagy fölénnyel nyerte meg a rendkívüli választást, majd a parlamenti többség iszlám párti köztársasági elnököt választott. Végül alkotmánymódosítást fogadtatott el, hogy engedélyezhesse a hagyományos muszlim fejkendő viselését a felsőoktatási intézményekben. Ezután adta az ügyészség és a bíróság az iszlamista politikusok tudtára, hogy azért az igazságszolgáltatás (és a hadsereg) még nincs az ő kezükben.
Caroline Fourest jogosnak ismeri el a világiak aggodalmát, hogy a fátyol engedélyezése csak az első lépés, amelyet újabbak követnek majd. Cáfolja továbbá az iszlamisták állítását, miszerint ők semmi mást nem képviselnek, mint amit Nyugaton a kereszténydemokraták. Úgy látja azonban, hogy a török vallási pártok nem is hasonlítanak az arab iszlamista mozgalmakra. A török társadalom nyugatiasabb, ezért nem kultúrájától idegen, ellenséges erőt lát a Nyugatban. A török muzulmánoktól távol áll a szélsőséges arab muszlimok harcias fanatizmusa.
Fourest reményei szerint a világiak végül is belátják, hogy a kulturális és értelmiségi ellenhatalom sokkal hatékonyabb sorompó a vallási fanatizmus előtt, mint a tekintélyelvű és antidemokratikus stratégia. „De erre az ellenhatalomra csakugyan szükség van, mert ezek híján a török iszlamisták sem lennének éppen ártalmatlanok.”