Állami, sőt államközi beavatkozás nélkül a szabadpiac útja válságba vezet. Szakállas megállapítás, de a globális liberalizmus bajnokai csak olyankor jönnek rá, amikor vállalkozásaik állami segítségre szorulnak. Mint manapság is.

„A neoliberális kemény mag képviselői a vésszel szembesülve a piachitről legott áttértek az államhitre” – írja a Guardianben Ulrich Beck német szociológus, müncheni és londoni egyetemi tanár, akinek a globalizációról, az európai kozmopolitizmusról, valamint a kockázattársadalomról szóló könyve Magyarországon is megjelent, és akiről a Metazin is megírta, hogy nem megy a szomszédba egy-két meghökkentő kijelentésért.

Beck a Világméretű kockázattársadalom című képzeletbeli drámát látja lejátszódni lelki szemei előtt. Az első felvonás a csernobili atomerőmű-katasztrófa volt, a második a klímaváltozás veszélye, a harmadik a 2001. szeptember 11-i terrortámadás, a negyedik, a globális pénzügyi válság előtt pedig most gördül föl a függöny.

A főszereplők a tegnap leghangosabb neoliberálisai, akik térden állva könyörögnek azért, amit nemrégiben még a legnagyobb szörnyűségnek tartottak: állami beavatkozásért, adófizetők pénzének milliárdjaiért. Amíg ömlött a profit, bezzeg nem kellett az állam. „Micsoda vígjáték! Kár, hogy keserű valóság.”

John Lipsky, a Nemzetközi Valutaalap vezető közgazdásza felszólította  a tagállamokat, hogy nyúljanak a kasszájukba a világgazdasági válság megelőzése érdekében. Joseph Ackermann, a Deutsche Bank vezére bevallotta, hogy immár nem hisz a piac öngyógyító képességében.

A piac azért mondott csődöt, mert a bankok a nagy versenyben óvatlanul nyújtottak ingatlanhiteleket, és a túlzott kockázatot úgy akarták csökkenteni, hogy értékpapírrá alakították, és tömegével árusították ezeket a hiteleket. Végeredményben azonban ezzel csak szétterítették a válságot.

A csernobili katasztrófa és a mai pénzügyi válság között az a hasonlóság, hogy mindkét esetben csődöt mondtak az ellenőrzés korábbi intézményei. A hetvenes évektől fokozatosan gyöngítették a második világháború utáni nemzetközi pénzügyi intézményrendszer ellenőrző szerepét, éppen akkor, amikor pedig a piac soha nem látott mértékben globalizálódott. „A liberálisok a politika gazdaságosításáról beszéltek, s most kiderült, hogy a gazdaság politizálása a feladat.”

Két nappal a londoni megjelenés után Beck cikke a madridi El Paísban is napvilágot látott, és ebben a változatban szerepel néhány olyan mondat is, amely a londoniból kimaradt. Beck szóba hozza, hogy a bankvezérek kétszámjegyű milliókat keresnek dollárban, a tőkekockázati cégvezető még annál is többet. Mégpedig azon az alapon, hogy nagy kockázatot vállalnak. De hol a kockázat, ha az állam úgyis kimenti őket a bajból? Az állam csak egyféleképp óvhatja meg az adófizetők pénzét: ha nemzetek fölötti ellenőrzést gyakorol a piac felett, és ezzel megelőzi a bajt.