Aki az iszlámmal akarja megmagyarázni a terrorizmust, tévúton jár. A közel-keleti társadalmakat ma is a harcias nomád törzsek kultúrája hatja át, s ez jobb magyarázatot kínál az erőszakra.
„A külső ellenséggel szemben egyesülj ellenfeleddel, az ellenséges csoport minden tagját tekintsd célpontnak, követeld meg a becsület védelmét közösséged minden tagjától, s lássék rajtad, hogy bármikor kész vagy feláldozni magad a közösségért és a becsületért” – foglalja össze az ősi, de ma is élő törzsi morált Stanley Kurtz a konzervatív washingtoni Weekly Standardben.
A cikk Philip Carl Salzman kanadai antropológus 2007-ben megjelent Kultúra és konfliktus a Közel-Keleten című könyvét ismertetve megállapítja, hogy a számtalan alegységre tagozódó törzsek világában a biztonság fő pillére az, hogy minden egyes felnőtt férfi kész fegyvert fogni a közösség védelmében. Ha a törzs akár valamely távoli tagját támadás éri, az egész közösségnek kötelessége bosszút állni. Ugyanígy a másik közösség bármely tagja joggal megtámadható azért, amit valamely rokona elkövetett. Ebből következik, hogy a közösség szigorú ellenőrzés alatt tartja tagjait, mert ha bármi rosszat tesznek, az egész család, klán, törzsvonal vagy törzs felel érte. Egyes vélemények szerint a törzsi struktúra fennmaradása eleve reménytelenné teszi a demokratikus erőfeszítéseket az arab világban.
Ugyanakkor ezekben a társadalmakban nincs formális hierarchia. Minden férfi egyenlő, szabadon rendelkezik javaival, és egyaránt felszólalhat a döntéseket hozó tanácsban. Ezért olyan vélemények is vannak, amelyek szerint a közel-keleti társadalmak nagyon is fogékonyak lehetnek a demokráciára.
Salzman nem tagadja, hogy gazdasági érdekek is szerepet játszanak a törzsi társadalomban, már csak azért is, mert a harcias nomád törzsek hagyományosan a zsákmányszerzésből, a letelepedett földművelő népesség kirablásából szerezték javaik jelentős részét. Ha maguk is letelepednek, a területi elv több esetben felül is írhatja a törzsi szabályt. De a törzsi kötelék és szolidaritás a háttérben mégiscsak fennmarad: ez az az aranytartalék, amelyhez baj esetén a törzs tagjai mindig újra folyamodhatnak.
Salzman végigkísérte hadiútján egy iráni törzs százfős fegyveres csapatát, amely egy rokon altörzs oldalán indult a küzdelembe. Korábban ugyanezek a férfiak még a rokon altörzs ellen vonultak, hogy visszaszerezzenek egy eltűnt tetőfedőanyag-rakományt. Először erővel visszaszerezték a jussukat, s csak utána küldtek közvetítőt, aki tisztázta, hogy félreértésről volt szó. Ha előbb tárgyalnak, gyengeségről tettek volna tanúságot. Ebben a kultúrában létfontosságú, hogy az egyén és a közösség a végsőkig terjedő harci elszántságot mutasson. Ahol nincs a fegyveres erőszakot monopolizáló állam, ott ez az ésszerű magatartás.
Ezzel magyarázható, hogy Szaddám Huszein iraki diktátor úgy tett, mintha csakugyan volnának tömegpusztító fegyverei. És ez állt az ártatlan áldozatokat szedő, aránytalan terrorista megtorló akciók, illetve a látszólag vallási indíttatású „halálos ítéletek” hátterében is, amelyek a Mohamed-karikatúrák szerzői vagy Salman Rushdie ellen hangzottak el.
A nyugati „galambok” (az erőpolitika ellenzői) úgy vélik, hogy az erő alkalmazása csak egyesíti a másik fél erőit. Ebben van igazság – jegyzi meg Kurtz –, ámde az erőtől való tartózkodás abban a világban a gyengeség képzetét kelti, és megvetést szül. És a másik oldalról nézve épp a galambok adnak alkalmat arra, hogy a konfliktus élezésével meg lehessen osztani az ellenséget.
Salzman a közel-keleti államok helyzetét elemezve arra a következtetésre jut, hogy gyakran valamely harcias törzs szerzi meg az államhatalmat, és így igyekszik a többit féken tartani. Az állam azonban afféle mágnesként viselkedik, amelynek vonzereje a távolsággal arányosan csökken. A fővárostól távol lakó emberek a maguk törzsi társadalmának szabályai szerint élnek. A mai Irak megosztottsága azt bizonyítja, hogy a szegmentált törzsi társadalom kötelékei napjainkban is erősek.
Kurtz szerint mindennek fényében érdemes újragondolni a terrorizmus elleni harc stratégiáját. Hogy miképp? Erre a kanadai antropológus könyve persze nem adhat választ.