Megható gesztus a fejlett államoktól, hogy segélyt ígérnek az éhező országoknak, kár, hogy részben ők maguk okozzák az éhínséget. De csak részben: új agrotechnikai forradalom híján a Föld erőforrásai lassan elégtelenek lesznek a növekvő népesség eltartásához.

„Akik ma a legnagylelkűbbek, éppen azok felelősek elsősorban a világméretű kisiklásért” – írja szerkesztőségi vezércikkében a párizsi Le Monde arra reagálva, hogy a rizs árának emelkedése súlyosbította a szegény országok amúgy is válságos élelmezési helyzetét.

Éhséglázadások korábban is voltak Afrikában vagy Haitin, de most, hogy a nyugati média is rákapott a magas élelmiszerárak miatt kialakult tüntetésekre, a kormányok sem maradhattak tétlenek.

Mindenesetre a bajok eredete részben maga a Nyugat. A nyugati táplálkozási modell átvétele a hagyományos élelmiszertermelés hanyatlásával és az alapanyagok iránti kereslet növekedésével járt. A kínálatot pedig szűkítette, hogy Nyugaton, főleg az Egyesült Államokban, dinamikusan növekszik a bioüzemanyagok előállítására fordított vetésterület, ettől pedig hiánycikk lett a gabona és a takarmány. Végül a két legnagyobb nyugati piacot, az észak-amerikait és  az európait ma is protekcionista intézkedések védik a fejletlen országok termékeitől, de azok – és ez a Világbank és a Valutaalap felelőssége is – egyébként is az exportra koncentrálnak és a hazai lakosság ellátását az egyre dráguló és újabban szűkösebbé váló világpiaci kínálatból fedezik. A francia lap a spekulációt is felelőssé teszi a tavaszi válságért: egyetlen nap alatt 30 százalékkal emelkedett például a rizs ára.

A londoni Financial Times szerint azonban az élelmiszerhiány ennél is mélyebb okokra vezethető vissza, és a szokásos kínálatszabályozás csak rövid távon ígér megoldást. A cikkíró, Victor Mallet fontosnak tartja a nemzeti és a nemzetközi kereskedelem liberalizálását, mert a kusza ártámogatási rendszer áttekinthetetlenné teszi a helyzetet. Emiatt tartják vissza készleteiket a kereskedők, egy súlyosabb hiányra számítva. Attól tartanak ugyanis, hogy az összes többi kereskedő is így fog cselekedni, tehát még magasabb árra van kilátás. Ha a szereplők nem bíznak a piac likviditásában, akkor akár a hitelpiacról van szó, akár az agrárpiacról, felborul az egyensúly.

Kicsiben hasonló a helyzet az afrikai országokban: az államok a városi lakosságot támogatandó, alacsonyan tartják az élelmiszerek árát. Emiatt a vidéki lakosság nem érdekelt a termelés fokozásában. Ilyesfajta okok miatt lassult le Ázsiában is az agrártermelékenység növekedése.

A kormányoknak felül kell vizsgálniuk népesedéspolitikájukat is, mert „nem kell neomalthusiánusnak lenni ahhoz, hogy belássuk, milyen veszedelmekkel jár, ha a Föld népessége továbbra is évi 80 millió fővel nő évente”.

Ezekkel az intézkedésekkel akár néhány év alatt is stabilizálni lehetne a kereslet és a kínálat viszonyát. De csak rövid távon. Hosszabb távon az élelmiszertermelés természeti forrásai kimerüléssel fenyegetnek. Ha az egyiket megpróbáljuk pótolni, a másik szenved hiányt. Ha több öntözővizet akarunk előállítani, több olajat kell égetnünk a tengervizet sótalanító berendezésekben. Ha helyettesíteni akarjuk a diesel olajat, akkor, mint már láttuk, csökken a gabona és a takarmány kínálata.

Abban kell tehát reménykednünk, hogy az emberi találékonyság előteremti azokat az eszközöket, amelyek lehetővé teszik, hogy a Föld eltartsa hamarosan kilencmilliárdnyira duzzadó lakosságát. Addig ésszerű agrárpolitikára, kereskedelmi rendszerre és népesedéspolitikára van szükség.