A meghökkentő igazságokat kereső társadalomkutató friss esszékötete a legújabb kori európai gondolkodás történetének mély ismeretéről tanúskodik. Izraellel kapcsolatos írásaiban azonban több a polémia, mint a mélység.

„A való élet kikerülhetetlen csalódásai keverednek itt egy idealista képzeletében létező árulásokkal” – írja Tim Rutten, a Los Angeles Times kritikusa a mai világ hibáit szinte páratlan éllel ostorozó Tony Judt esszékötetéről.

A New Yorkban élő brit történész, akiről a Metazin többször megírta már, hogy előszeretettel intéz kihívást a bevett értelmiségi nézetekkel szemben, talán egyedül a kommunizmus nagy kritikusait dicséri kritikai él nélkül, köztük az olyan valamikori kommunistákat, mint amilyen Arthur Koestler volt. Ez érvényes Az elfelejtett XX. század című új kötetében egybegyűjtött, az elmúlt század nagy európai gondolkodóiról szóló esszéire is.

Judt annál kritikusabb viszont az Egyesült Államok és Izrael viszonyával, Izrael politikájával és általában a cionizmussal kapcsolatban. Pedig e témákról mindössze két írást válogatott a huszonnégy esszét tartalmazó kötetbe. Az egyikben Judt szembeszáll az 1967-es háború bevett értelmezésével, azt fejtegeti ugyanis, hogy a hat nap alatt aratott győzelem katasztrofális következményekkel járt Izraelre nézve. Alapvetően megváltoztatta – erőszakosabbá tette – ugyanis Izrael kultúráját, és még demográfiai értelemben is kezelhetetlen helyzetet teremtett (az arab területek megszállásával nőtt az Izrael fennhatósága alatt élő arab lakosság aránya).

A másik Izraellel kapcsolatos írás arról szól, hogy a zsidó állam mindmáig nem volt képes felnőni, tudniillik egyfajta infantilis viszony fűzi az Egyesült Államokhoz (amelytől „a gyermek jogán” oltalmat követel). Judt egyenesen „általános bizalmatlanság és neheztelés tárgyának” nevezi Izraelt, és ezért magát a zsidó államot hibáztatja.

Legnagyobb felzúdulást kiváltó írására csak egy lábjegyzet emlékeztet a kötetben, a recenzió azonban éppen ennek szenteli a legnagyobb figyelmet. Mint a Metazin is beszámolt róla, 2003-ban Judt a New York Review of Books hasábjain diszfunkcionális anakronizmusnak nevezte Izraelt, és kétnemzetiségű palesztinai államalakulat megalapítását szorgalmazta. Kifejtette továbbá, hogy a zsidók világszerte Izrael túszának érzik magukat, mert sokan őket teszik felelőssé a zsidó állam hibás, erőszakos cselekedeteiért. Ifjú muzulmánok például európai zsinagógák elleni támadásokkal állnak bosszút Izraelen.

A kritikus ezzel kapcsolatban Judt egyik amerikai bírálóját idézi: az antiszemiták tesznek minden zsidót felelőssé bármely zsidó ember hibájáért, bűnéért. Ezt a logikát Judtnak talán nem kellene elfogadnia.

Rutten lélektani magyarázatot keres Judt hevességére. Ifjúkorában a történész lelkes cionista aktivista volt, ugyanígy lelkesen csodálta a háború utáni Európa nagy demokratikus gondolkodóit. A szép eszmék megvalósítása aztán sok kívánni valót hagyott maga után, és Judtból az efölött érzett csalódás beszél.