Az illegális bevándorlók ügye túl bonyolult ahhoz, hogy egyetlen ország képes lenne megoldani. A neves író szerint mégsem ez az olasz társadalom legfőbb betegsége, hanem a hagyományos szervezett bűnözés.

„Helyes, sőt kötelező szigorúan orvosolni az olyan bajokat, mint a zsebtolvajlás, a lopás, a garázdaság, a zaklatás, továbbá mindenféle törvénysértés, legyen bár csekély súlyú. De közben ne feledjük, hol fészkel a halálos betegség” – írja a Corriere della Serában Claudio Magris, a Magyarországon is ismert író.

Hosszú évek óta román állampolgárok tízezrei érkeznek évente Olaszországba, és közülük néhány ezer bűncselekményekből tartja fenn magát. Mint a Metazin is hírül adta, ha a maffia-típusú bűnözést nem számítjuk, ma már a román bűnöző csoportok a legveszedelmesebbek Itáliában, az albánokat is megelőzve. Magris írása azonban éppen arról szól, hogy a Maffiát, valamint nápolyi változatát, a Camorrát nem szabad leszámítani.

Az író ezt egy régi családi ismerősének példáján mutatja be, aki rögeszmésen irtózott a megfázástól, a legkisebb náthát is nagy gonddal kezelte, viszont bélrákban elhunyt.

Ezzel Magris nem azt akarja mondani, hogy a román illegális bevándorlók mind csak apró bűncselekményeket követnek el, és azt sem sugallja, hogy a kisebb súlyú törvényszegések fölött szemet kellene hunyni. Sőt, kifejezetten kemény fellépést vár a hatóságoktól. Már csak azért is, mert az egész olasz sajtóval egyetemben ő is veszélyesnek tartja, hogy a lakosság egyes csoportjai önhatalmúlag próbálnak elégtételt venni a vélt és valós sérelmekért a román barakkvárosok lakóin. A Ku-Klux-Klan felszabadult néger rabszolgák bűnbandái ellen alakult eredetileg, s végül nagyobb veszélyt jelentett a társadalomra, mint amekkorát el akart hárítani. Ráadásul az olaszországi megtorló akciók válogatás nélkül irányulnak a románok ellen.

Márpedig egy demokratikus államban nem engedhető meg, hogy emberek csoportjait megbélyegezzék, mint a Szovjetunióban egykor a kulákokat, vagy másutt a zsidókat, a négereket, illetve a bevándorlókat. Az olaszok milliószám vándoroltak ki más országokba végleg vagy munkát vállalni, pontosan tudhatják tehát, mit jelent idegennek lenni.

Magris nem híve a másság bálványozásának sem: egyszerűen mindannyian mások vagyunk, ebben semmi érdem nincs, viszont a másság tisztelete örvén el szokás tusolni a valóságos konfliktusokat, amelyek nem illenek a képbe: ilyen például a muzulmán  nők alávetett helyzete. A globalizáció természetes következményének mondja, hogy a nyugati világba szegény emberek tömegei áramlanak, és úgy véli, hogy ezt csak közös politikával lehetne szabályozni, de egyáltalán nem biztos, hogy a nyugati társadalmak képesek lesznek úrrá lenni rajta.

A valódi halálos betegségekhez képest azonban a bevándorlás ügye csupán múló megfázás. Az igazi életveszélyes kór olyan mélyen beitta magát a társadalom szövetébe, hogy szinte fel sem tűnik. Pedig az üzlettulajdonosoktól rendszeres védelmi pénzt szedő maffiák nemcsak az emberek mindennapi életét keserítik meg, hanem a tettleges erőszaktól sem rettennek vissza. A bűnözés birodalmának évi haszna egy gazdasági világhatalom bruttó hazai termékének összegével vetekszik, áldozatainak száma pedig egy világháború halottaiéval.

Persze, hogy fel kell venni a harcot a román zsebtolvajokkal és gyilkosokkal. De nem ők fenyegetik létében az olasz társadalmat.