Sokan gondolják, hogy a külföldi segélyeket kitiltó burmai katonai diktatúra saját maga alatt vágja a fát: a nép könnyen fellázadhat. A történelem azonban nem mindig az optimistákat igazolja.
„Gyalázatos dolog, ha egy kormány visszautasítja, hogy népének segítsenek, de a burmai katonai kormány hozzáállásában van logika, legalábbis a hatalmon lévők szempontjából” – olvassuk Joshua Kurlantzick cikkét a Boston Globe-ban.
Mint arról a Metazin is beszámolt, a Mianmart kormányzó katonák felháborítóan kevés külföldi segélyszállítmányt engednek be az országba, és ezzel százezrek életét sodorják közvetlen veszélybe. Pedig a halálos áldozatok száma már így is elérte a százezret. A katonai kormány még az ENSZ égisze alatt dolgozó segélyszervezetek tagjaitól is megtagadta a vízumot.
Vannak, akik azt gondolják, hogy ezzel az embertelen lépéssel a katonai vezetés maga ellen is kihívja a sorsot. Mary Dejevsky, az Independent külügyi tudósítója például úgy vélekedik, hogy előbb-utóbb a burmai szenvedők a kormány ellen fordulhatnak, ha az nemhogy nem tesz semmit az érdekükben, de még a külső segítséget is megakadályozza.
Ha így lenne, akkor a diktatúráknak is érdekében állna legalább a humanitárius segélyek előtt megnyitni a határokat. Kurlantzick szerint azonban egyáltalán nem biztos, hogy Burmában is ez történik majd.
Nem vitatja, hogy a katasztrófák gyakran valóban változáshoz vezetnek. „Egyebek között Indonézia, Sri Lanka és Törökország példái bizonyítják, hogy a nagy természeti katasztrófák politikai átalakulást indíthatnak el.” Indonéziában a 2004-es cunami után csökkent az iszlám szeparatisták támogatottsága. Sri Lankán a kormány és a Tamil Tigrisek vállvetve segédkeztek a mentésben és az újjáépítésben. A 2005-ös kasmíri földrengés után enyhült az indiai-pakisztáni viszony. A 45 000 áldozatot követelő 1999-es földrengés idején a török kormány elfogadta a görög szomszéd segítségét, ami a görög-török viszony javulását idézte elő. A 2004-es marokkói földrengés hozzájárult a kormányellenes tüntetések kirobbanásához.
Bizonyos, hogy Burmában is sokak szemét felnyitja a kormánynak a katasztrófa idején tanúsított magatartása. Mianmarban azonban még Indonéziához, Pakisztánhoz és Marokkóhoz képest is nagy az elnyomás. A burmaiaknak semmilyen kapcsolatuk sincs a külvilággal. Márpedig „a segély, még ha humanitárius is, sosem teljesen mentes a politikától”. A nemzetközi szervezetek megjelenésével az emberek több információhoz jutnának, így könnyebben felismernék a kormány visszaéléseit. Részben ez magyarázza, hogy az elmúlt években a burmai kormány még az AIDS ellen küzdő ENSZ-szervezeteket is kitessékelte az országból.
Hogy az embertelen stratégia mennyire hatásos, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a katonai diktatúrát még a 2004-es cunami sem söpörte el. A burmai kormány akkor sem fogadott el külföldi segítséget, sőt még csak az áldozatok számát sem hozta nyilvánosságra.