Az orosz gazdasági növekedés a médiában is feledteti a szabadság hiányát. Gyakran hatósági fellépés nélkül is működésbe lép a régi jó öncenzúra. A magánkézben lévő lapok pedig nem politizálnak: a bulvár kifizetődőbb.
„Pesszimista jóslatok szerint az orosz elnökválasztás után erősödhet a sajtószabadság elnyomása. Mások szerint viszont felesleges az elnyomás. Az oroszok többsége úgyis az állami televízióadókból tájékozódik, így a hatalmon lévő párt megengedheti magának, hogy szemet hunyjon az ellenzéki újságok tevékenysége fölött. Az országos terjesztésű független lapokat kevesen olvassák, a kis helyi újságok pedig nem eléggé fontosak ahhoz, hogy a Kreml foglalkozzon velük. És az is lehetséges, hogy a szerkesztők az öncenzúra elterjedt eszközével élnek, és maguk teszik ártalmatlanná lapjukat” – írja Maria Eismont, az Eurasia Foundation orosz sajtószabadságot vizsgáló programjának igazgatója az Eurozine webmagazinban.
Vlagyimir Putyin nem akarta a véletlenre bízni az elnökválasztás kimenetelét. Bár aligha volt kétséges, hogy Vlagyimir Medvegyev, a kiszemelt utód lesz Oroszország új elnöke, a választás előtt igyekeztek elhallgattatni az elnök és a kormány kritikusait.
Mint arról a Metazin tavaly nyáron beszámolt, a Putyin-rezsim korábban megtűrte a nem túl hangos ellenzéket, de a választások közeledtével a Kreml minden kritikát szeretett volna elfojtani. Egy tüntetésen őrizetbe vették Garri Kaszparovot, az ellenzék vezérét. A független civil szervezeteket ellehetetlenítették. A Putyin elnöksége alatt megerősödött titkosszolgálat is zaklatni kezdte az ellenzéki csoportokat. A Litvinyenko- és a Politkovszkaja-gyilkosság kapcsán sokan úgy látták, a vezetés már a nyílt erőszak alkalmazásától sem riad vissza.
Az elnökválasztás közeledtével még rövidebbre fogták a pórázt. Mint nemrég a New York Times beszámolt róla, a jól bevált kommunista módszerek is előkerültek: a Putyint bíráló megszólalókat egyszerűen kiretusálták a nagy nézettségű választási politikai műsorokból.
Eismont arra is felhívja a figyelmet, hogy a hatóságok gyakran mondvacsinált indokokkal zárják be az ellenzéki szerkesztőségeket. Egy szamarai ellenzéki lapot például az illegális szoftverei miatt csuktak be. Az is előfordul, hogy a kormányzat a könyv- és lapkiadókra gyakorol nyomást, és így lehetetleníti el az ellenzéki kiadványok megjelenését, vagy pedig a hirdetőket győzi meg arról, hogy nem kellene az adott lapban felületet vásárolniuk. A kritikus lapok azonnal kegyvesztetté válnak: nem hívják meg őket a sajtótájékoztatókra, és a politikusok nem állnak szóba velük.
A helyzet súlyosságát fokozza, hogy a helyi és a független lapok kevés kivételtől eltekintve nem is akarják kritizálni a vezetést. A helyi újságok nem kívánnak a betiltott lapok sorsára jutni, ezért inkább nem is foglalkoznak a kényes politikai ügyekkel. Ahogy Alexej Veneditkov, az egyik moszkvai rádióállomás főszerkesztője a Le Monde-nak nyilatkozta, „a helyi média a kormányzók és a hatóságok kezében van, így nem csoda, hogy propagandacélokat szolgál”.
„Ahogy az orosz gazdasági növekedés miatt alig esik szó a demokráciáról, a gazdaságilag sikeres médiavállalkozások sem foglalkoznak az etikai kérdésekkel. Médiaszakértők szerint az anyagi siker a szerkesztőségek függetlenségéhez vezet. A valóságban azonban ez csak ritkán fordul elő.”
A magánkézben lévő napilapok pedig elsősorban az olvasottság és a bevétel növelésére törekszenek: „nem az állampolgárokhoz, hanem a fogyasztókhoz akarnak szólni – nem a szabadság, hanem az anyagi jólét a fontos a számukra”. Ezért azt kínálják, amire igény van: bulvárt, és nem oknyomozó újságírást.
Eismont szerint leginkább még a helyi, városi újságok jelentenek kivételt a fenti tendenciák alól. Ezeket a valóban független lapokat azonban olyan kevesen olvassák és annyira elszigeteltek, hogy a Kreml még arra sem veszi a fáradságot, hogy föllépjen ellenük. A tehetséges újságírók ezért elmennek a nagyobb lapokhoz. Ahol aztán, ha Eismont helyzetértékelése helyes, vagy bulvárhíreket, vagy a kormányt méltató tudósításokat gyártanak.