Az iraki háborúnak egy-két éven belül vége lesz, de nem azért, mert Amerika így akarja, hanem mert a legbefolyásosabb helyi erőknek ez az érdekük.

„Valamikor 2009-ben (de legkésőbb 2010-ben) Muktada asz-Szadrt választják Irak miniszterelnökévé, és ő véget fog vetni a háborúnak” – kockáztatja meg a jóslatot Immanuel Wallerstein a Binghamton Egyetem honlapján. Wallerstein, akit az antiglobalizációs mozgalmak egyik fő ideológusának tekintenek, kéthetente tesz közzé elemzést politikai és társadalmi kérdésekről, mint írja, nem a ma, hanem a holnap szemszögéből.

A veterán szociológus biztosra veszi, hogy az Egyesült Államok következő elnöke Barack Obama lesz, aki egyebek között azt ígérte, hogy tizenhat hónap alatt kivonja az amerikai alakulatokat Irakból. Hogy csakugyan így lesz-e, az Wallerstein szerint nem az amerikai, hanem a helyi politikai fejleményeken múlik.

A fő kérdés ugyanis, hogy szétesik-e az ország, vagy sem. Márpedig a meglehetősen széttagolt iraki politikai és társadalmi mezőben egyetlen jelentős erő van csupán, amely nem az iraki állam megerősödésének híve. Az al-Hakim vezetése alatt álló síita milíciáról van szó, amely az olajban gazdag délkeleti országrészben a legerősebb, és ennek megfelelően e tartományok elszakadásában látja a jövőt.

Legnagyobb riválisa, a Muktada asz-Szadr vezette szintén fegyveres síita mozgalom fő ereje Bagdadban van, következésképp Muktada nem érdekelt az ország felbomlásában, hiszen a fővárosnak se tengeri kikötője, se olajkincse nincs.

Ali al-Szisztani nagyajatollah, a síiták legfőbb vallási vezetője ebben Szadrt támogatja. Neki ugyanis az a legfőbb törekvése, hogy ismét Nadzsaf városa legyen a síita világ központja, mint évszázadokon át (Szaddám Huszein diktatúrája idején, legalább is, amióta Iránban síita teokratikus rendszer működik, a perzsiai Kud városa vette át ezt a szerepet). Ehhez nyilvánvalóan erős és egységes Irakra van szükség. Al-Szisztaninak eddig nagy nehezen sikerült megakadályoznia, hogy a síita frakciók közötti összecsapások háborúba torkolljanak, és sikerült az amerikaiakkal szemben is érvényesítenie akaratát, amikor megakadályozta, hogy választás nélkül Amerika-barát kormány alakuljon.

A szunniták, akik Szaddám idején uralkodó szerepet játszottak az iraki államban, tudják, hogy ezeknek az időknek vége: a kormánytöbbséget a síiták fogják adni. Elszakadni azonban nem akarnak, mert akkor nem részesülhetnének az olajjövedelmekből.

A kurdok szintén nem akarnak önálló államot maguknak, mert attól tartanak, hogy ezt Törökország és Irán egyaránt fegyverrel akadályozná meg. Az egymással rivalizáló kurd vezetők egyetértenek abban, hogy az Irakon belüli autonómiánál többet nem remélhetnek.

Az amerikaiak most éppen csapataik hosszú távú állomásoztatásáról szeretnének megállapodást kötni, de a síiták népszavazást követelnek. Márpedig ennek nem lehet más vége, mint hogy ebből az egyezményből semmi sem lesz, és az amerikaiaknak csakugyan ki kell vonulniuk. Mivel azonban közben a főbb iraki szereplők megegyezhetnek az amerikaiak nélküli egységes iraki állam megteremtésében, helyreállhat a stabilitás, és a kivonuló amerikaiak akár még győztesnek is hirdethetik magukat.