A nemzetközi közösséget paradox módon nemcsak önző érdekek, hanem nemes elvek is akadályozzák abban, hogy megpróbáljon véget vetni a darfuri öldöklésnek. A tenni akaróknak azonban nem kell ebbe beletörődniük, mert hathatós eszközök vannak a kezükben.

„Ha hajlandók leszünk elmenni a pekingi olimpiára, akkor ahhoz az olimpiához – akárcsak az 1936-os berlinihez – vér és szégyen tapad majd” – idézi a Guernica magazin Bernard-Henri Lévy francia filozófust, aki Pakisztán és Afganisztán után tavaly egy fotós kíséretében tényfeltáró utazást tett Darfurban, ahol a szudáni hatóságok szinte maradéktalanul felszámolták a helyi lakosság településeit, gyakran teljes lakosságukkal együtt. Útjáról és a teendőkkel kapcsolatos elképzeléseiről a New York-i irodalmi fesztivál idején számolt be, éppen a Guernica magazin rendezvényén.

Az idézett mondatban Lévy arra utal, hogy Kína igen tevékeny szerepet játszik a darfuri népirtásért felelős szudáni kormány fenntartásában. A szerző a darfuri halottak számát legalább 300 000-re teszi, de megjegyzi, hogy többségük után semmi nyom nem marad, az áldozatok pontos száma tehát megállapíthatatlan, s éppen ettől különlegesen iszonyatos a darfuri háború. Ámbár háborúnak nem nevezhető, hiszen egy haderő áll szemben a szinte védtelen civil lakossággal.

Az okok között Lévy első helyen a szudáni olajkincset említi. Az olajtermelő országoknak ugyanis szabad olyasmit is elkövetniük, amit más államok esetében nem tűrne el a világ. Azután ott van a terrorizmus elleni harc, Oszama bin Laden ugyanis éveket töltött Szudánban, és az amerikaiak állítólag értékes értesülésekhez jutottak a khartoumi kormány jóvoltából.

A Nyugat tehetetlenségének legfőbb oka azonban a modern kor három pazar alapelvének visszahatása. Az egyik az antirasszizmus. Aki nem fajgyűlölő, az a feketék oldalán áll a fehérekkel szemben. A fehérekről egyébként is tudjuk, hogy az ő művük volt Auschwitz és a Gulág.

A második az antikolonializmus. Afrika torz fejlődéséért a gyarmati hatalmak a felelősek: tűrhetetlen volna, hogy erőnek erejével beavatkozzanak az afrikai belügyekbe, és hogy az emberi jogok ügyének hangoztatásával ismét a Nyugat felsőbbrendűségét próbálják meg elfogadtatni.

Végül: az antiimperializmus reflexe ma is működik. A világ az elnyomott népek és a gyarmatosító-neokolonialista hatalmak szembenállása révén értelmezendő, és a haladó emberek, úgymond, nem állhatnak az utóbbiak oldalára.

Bernard-Henri Lévy szerint ebben a helyzetben is lehet segíteni a darfuriakon. Mindenek előtt rá kell irányítani a közfigyelmet a tömeggyilkosságra. Másodsorban hathatós büntető intézkedéseket kell követelni a szudáni felelősökkel szemben. Mindaddig azonban, amíg az esetleges nyugati nyomással szemben Szudán nagyhatalmú protektorra számíthat Kína személyében, nem fog változni semmi.

Ezért Lévi azt javasolja, hogy a Nyugat helyezze kilátásba az olimpia bojkottját Darfur miatt. Ez a fenyegetés Tibet esetében legalább a párbeszédet megindította, és a francia filozófus szerint Darfur ügyét is előbbre mozdítaná. Mindenesetre a helyzet ismeretében mindenképpen erkölcstelen volna derűs arccal részt venni az olimpiai rendezvényeken.

Lévy áprilisi szavait csak júniusban tette közzé a Guernica magazin, és az időközben eltelt két hónap alatt semmi sem történt az olimpiai bojkott ügyében. Az olimpiáig pedig már csak hetek vannak hátra, és nem világos, utána mivel lehetne hatni Pekingre a darfuriak érdekében.