A történelmet nem csak a győztesek írják. A vereséget szenvedő fél megpróbál erkölcsi fölénybe kerülni. Gyakran a vesztesé az utolsó szó. Hogy volt ez Németországban 1945 után?

A 19. század második felétől kialakuló tömegdemokráciák másképp dolgozzák fel a háborús vereséget, mint a régi államok. Saját ügyüknek erkölcsi jelentőséget tulajdonítanak, ezért a vereség teljesen megzavarja őket.

Először szinte kivetkőzve magukból, felszabadulásként élik át a háború végét. De hamar magukhoz térnek, szétfoszlanak a győztesekkel kapcsolatos illúziók. Ekkor veszi kezdetét a vereség mélyebb okainak kutatása.

Megkeresik történelmükben azt a pontot, ahol letértek a helyes úttól. S a régebbi időket megint úgy állítják be, mint ami biztosítja erkölcsi fölényüket.

Az ilyen jelenségeket foglalta össze Wolfgang Schivelbusch német történész A vereség kultúrája című könyvében. Három eset alapján: az amerikai déli államok 1865, Franciaország 1871 és Németország 1918 után.

Schivelbusch 2001-ben megjelent munkáját érdemes lenne lefordítani. Tanulságos összehasonlításokra adna alkalmat a nagy magyar vereségeket illetően, talán már 1849-cel kapcsolatban is.

A német olvasókat az 1945-ös vereség kultúrája jobban érdekelte volna, mint az amerikai polgárháború vége. De azt nem tárgyalja könyvében Schivelbusch. Az egyik recenzens meggyanúsította, hogy hallgatása valamiféle reakciós szándékot takar.

A II. világháború végének hatvanadik évfordulója alkalmából megszólaltatták Schivelbuscht is, a berlini Tageszeitung interjút készített vele.

TAZ: Könyvében leírja, hogy először szinte hisztérikus elragadtatás vett erőt a legyőzötteken mindhárom esetben. "Felszabadulásnak" érezték a vereséget. De aztán elég hamar túljutottak ezen az "álomidőn". 1945 május 8-ról ezt nem lehet elmondani.

Schivelbusch: Nem, valóban nem. 1945 után nem születtek nagy tervek a jövőről, hiányzott minden olyan elképzelés, hogy a vezetés bűnös, de a nemzet tulajdonképpen nem, mert teljesen hiányzott maga az erkölcsi öntudat.

TAZ: A vesztesek rövid idő elteltével visszanyúltak a történelemhez, új mítoszokat teremtettek, elkezdték újramesélni a nemzet történetét. Franciaországban, ahogy könyvében elmondja, először 1871 után vált nemzeti szentté Jeanne d'Arc.

Schivelbusch: Igen, ez talán itt is érdekes lehet. A Szövetségi Köztársaság mítoszai eddig nem nyúltak vissza az 1933 előtti időkbe. Csak egy pár senki által meg nem hallgatott konzervatív hivatkozott arra, hogy egészében kellene nézni a német történelmet. És akkor most, ezen a 60 éves jubileumon - amiben már az is furcsa, hogy ekkora jelentőséget tulajdonítanak neki, hiszen a 60. évfordulók nem szoktak ilyen fontosak lenni - azt olvasom, hogy megint fel kellene idéznünk a Német-Római Szent Birodalmat. Ez tíz éve még viccnek számított volna. Lehet, hogy az "álomidő", amely 1945 után egy pillanatig sem tartott, 50-60 év után Csipkerózsikaként feltámad?

A TAZ újságírója, Jörn Kabisch meglehetősen óvatos kérdéseket tesz fel, de mintha Schivelbusch maga akarna provokálni.

Amikor Kabisch megemlíti, hogy az évforduló előtt sokat beszéltek a német áldozatokról, sőt elkezdődött a "ki volt nagyobb áldozat" verseny, Schivelbusch így fakad ki: "Ez azért történik, mert átszakadtak a gátak. S akkor bizony jön az árvíz. Ami nem lett volna ilyen nagy, ha kezdettől fogva utat engednek neki."

"Ma már azt gondolom - mondja -, hogy a régi hatvannyolcasoknak, akik közé magam is tartozom, szembe kell nézniük azzal a jogos szemrehányással, hogy annak idején túl sok mindent söpörtek szőnyeg alá. Mert attól félek, különben újra kivirágzik a jobboldal, amint nem lesz már a szkinhedek választási klubja."