A Nyugat megbuktathatná az afrikai zsarnokokat, de attól fél, hogy ez esetben megbomlana a stabilitás. Pedig a demokráciáknak mégiscsak a néppel kellene összefogniuk, nem az elnyomóival.

„Mugabe és emberei a palotáikban szeretnének meghalni, nem börtönben” – írja Donato Ndongo-Bidyogo egyenlítői-guineai író a madridi El Paisban, azt magyarázva, hogy Zimbabwe élemedett korú diktátora miért is nem volt hajlandó tisztességes választásokra, s miért választotta inkább a győzelemre álló ellenzék brutális üldözését.

Mint a Metazin is gyakran beszámolt róla, Robert Mugabe zimbabwei elnököt olyan diktátornak tekinti a nemzetközi közvélemény, aki az egykori rhodesiai fehértelepes rendszer elleni harcát ma egy gátlástalan diktatúra igazolására használja fel. A zimbabwei elnyomás bírálói elkeseredetten állapítják meg, hogy még a köztiszteletben álló afrikai vezetők is óvakodnak Mugabe megbélyegzésétől.

Donato Ndongo-Bidyogo emlékeztet rá, hogy az Afrikai Unió tiltja a kormányok erőszakos eltávolítását: így létrejövő új kormányokat nem venne fel tagjai sorába. Csakhogy akik ezt a határozatot hozták, gyakran maguk is erőszakkal kerültek hatalomra, és eszükben sincs békés választások útján másnak átadni a hatalmat.

Az elcsalt és erőszakhullámba fojtott legutóbbi választás eredményét a guineai szerző úgy értékeli, hogy Mugabe élethossziglan elnökké koronáztatta magát. A Nyugat csak akkor kezdte kifogásolni működését, amikor 2001-ben a fehér telepesekre uszította fegyvereseit, hogy rajtuk bosszulja meg mezőgazdasági politikájának sikertelenségét. Ettől persze még rosszabb lett a helyzet, és Zimbabwe azóta élelmiszer-behozatalra, sőt nemzetközi segélyekre szorul, holott korábban többet exportált, mint amennyit importált.

A diktatúra azonban jóval korábban elkezdődött, nevezetesen amikor szörnyű tömeggyilkosságok révén Mugabe beolvasztotta pártjába egyetlen riválisának, Joshua Nkomónak ZAPU nevű pártját. És hogy uralma meddig tart, az ma még beláthatatlan.

A megegyezéses spanyolországi átalakulás Afrikában járhatatlan út. „Az afrikai satrapák tanultak az agg korában bíróság elé állított Pinochet esetéből: szépszerével nem lehet őket eltávolítani.” Sőt, fiaik útján készülnek átörökíteni hatalmukat, például a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Togóban, Gabonban és Egyenlítői-Guineában.

Ndongo-Bidyogo mégis azt hiszi, hogy van lehetőség békés hatalomváltásra. A Nyugat ugyanis szerinte ki tudná kényszeríteni a zsarnokok távozását. Egyedül az a félelem tartja vissza, hogy a diktátorok után hatalmi űr támad, és instabilitás keletkezik. Az afrikai szerző szerint azonban éppen a beavatkozás elmaradása lehet veszedelmes. Az afrikai lakosságot ugyanis a teljes reménytelenség gátlástalan kalandorok karjaiba taszíthatja.

A volt gyarmatosító most az egyszer még beavatkozhatna az afrikai ügyekbe, éspedig a nép oldalán. Mert ha eltűri és kihasználja a mostani helyzetet, az is beavatkozás, csak épp – az írásban az őskori hüllőkhöz hasonlított zsarnokok oldalán.