Sokan bíznak benne, hogy a nyilvános vita, az érvek ütközése segíthet az előítéletek és téveszmék eloszlatásában és a hamis nézetek megcáfolásában. Neurobiológiai kísérletek tanúsága szerint nem ilyen rózsás a helyzet.

„A hírfogyasztók memóriája igen szelektív: leginkább azokra az állításokra emlékeznek, amelyek megerősítik véleményüket” – olvassuk Sam Wang és Sandra Aamodt neurobiológusok cikkét a New York Timesban.

Ki ne vette volna bizonyosra, hogy ha a téveszméket és az előítéleteket nyilvános vitára bocsátják, előbb-utóbb felülkerekednek a tények? Wang és Aamodt cikkükben arra mutatnak rá, hogy neurobiológiai kísérletek tanúsága szerint nem mindig így történik. Az emberi agy nem úgy működik, mint a számítógép memóriája. Az elmében az információk úgy rögzülnek, hogy egy idő után már nem tudjuk felidézni az információ forrását. Minél többször elevenítünk fel egy emléket, az annál inkább eltávolodik az eredeti kontextustól. Például aligha emlékszünk rá, hol és mikor hallottuk először, hogy mi a szomszéd országok fővárosa.

A pszichológiában „forrás-amnézia” néven ismert jelenség más módon is érvényesül: „az ember egy idő után nem tudja, hogy egy információ igaz-e”. Klinikai kísérletek igazolják, hogy észleléskor hiába tudjuk, hogy az információ téves, amikor visszaidézzük, már gyakran nem emlékszünk rá. Ahogyan a forrást elfelejtjük, elhalványul az is, hogy az elmében elraktározott információ hamis. Minél többször halljuk ugyanazt a nyilvánvalóan hamis állítást, annál valószínűbb, hogy később mégis úgy emlékszünk rá, mintha igaz lenne – állítja Wang és Aamodt.

Ráadásul agyunk részrehajlóan szelektál az ellentmondó állítások között. „Sokkal könnyebben megjegyezzük azokat a híreket, amelyek összhangban vannak világnézetünkkel, míg az annak ellentmondó információkról gyorsabban megfeledkezünk.”

A neurobiológus szerzők arra a Stanfordon végzett kutatásra utalnak, amelynek során diákokat a halálbüntetés melletti és elleni érvekkel szembesítettek. Aztán arról kérdezték a kísérlet alanyait, hogy az elhangzottak fényében a halálbüntetés elrettenti-e a potenciális elkövetőket. A diákok többsége úgy nyilatkozott, hogy az érvek megerősítették korábbi meggyőződésüket. Bár mindenki ugyanazokat az érveket hallotta, a halálbüntetés ellenzői és hívei is biztosabbak lettek álláspontjuk helytállóságában.

A neurobiológiai elmélet politikai következménye kézenfekvő. Hiába dőlnek a cáfolatok a tévéből, a rádióból, az internetről és az újságokból, a gyakran ismétlődő tévedéseket, álhíreket és összeesküvéseket sokan előbb-utóbb igaznak tartják. Így lehetséges, hogy az amerikaiak 18 százaléka azt hiszi, hogy a Nap kering a Föld körül, és ezért fordulhat elő, hogy Barack Obamát 10 százalék moszlimnak hiszi annak ellenére, hogy mindenhol megírták és elmondták, hogy a demokraták elnökjelöltje keresztény. Minden bizonnyal ez a magyarázat arra is, hogy az amerikaiak fele még három évvel a háború kirobbanása után is úgy tudta, hogy találtak tömegpusztító fegyvereket Irakban.

„Az újságírók és a kampánytanácsadók azt gondolják, hogy a téves információkat megcáfolhatják. De a cáfolat során megismétlik a téveszméket, amivel valójában még inkább erősítik őket – figyelmeztet Wang és Aamodt. – Minél többször tagadja Obama, hogy moszlim, annál valószínűbb, hogy sokan csak az állításban foglalt információra fognak emlékezni, vagyis arra, hogy Obama állítólag moszlim.”

Ha a politikusok magukévá teszik az elmélet tanulságait, akkor elég sivár kampányok elébe nézünk. Ha tényleg szelektív az emlékezet, akkor a politikusoknak elég csak mindegyre szajkózniuk az álhíreket és a hazugságokat. Az olcsó népszerűség sosem drága.