„Sarkozynek nem volt elég, hogy nekirontott a 35 órás munkahétnek, és ezzel elvesztette a két nagy szakszervezeti szövetség bizalmát. Nem volt elég, hogy a kisebbeket is felbőszítette a reprezentatív (tehát tárgyalóképes) szakszervezetté válás feltételeinek megszigorítása. Most az érdekvédelem végső fegyverét, a sztrájkot vette célba” – írja megbotránkozva a Le Monde hasábjain Michel Noblecourt.
A kormányzó párt, az UMP Országos Tanácsának júliusi ülésén az elnök arról beszélt, hogy a kormány megvalósíthatja azt, amiért megválasztották. Franciaországban ugyanis új hangulat uralkodik, az emberek megértik, hogy a világ elhalad a franciák mellett, ha továbbra is kevesebbet dolgoznak, mint mások. Ebben az összefüggésben említette, hogy a változásokat munkabeszüntetésekkel sem lehet megakadályozni, mert „ma már senki sem veszi észre, ha sztrájk van Franciaországban”.
A Le Monde szerint ez fennhéjázó és sértő kijelentés. Igaz, a francia nem olyan sztrájkolós fajta, mint sokan hinnék. De ez nem Sarkozy érdeme. Valamikor, a sztrájkkultúra fénykorában, az ötvenes években 9-10 millió munkanap esett ki sztrájk miatt évente. 1968-ban, a nagy tiltakozások évében 150 millió. A nyolcvanas évekre kétmillió alá esett a sztrájk miatt le nem dolgozott napok száma, ami annyi, mintha a munkavállalók egy tizenötöde sztrájkolt volna, és csupán egyetlen napot.
Nagyobb fennakadást csak a közlekedési sztrájkok okoztak, de 2007-ben, megválasztása után Sarkozy elnök nyomban törvényt hozatott a szárazföldi szállításban sztrájk esetén ellátandó minimális szolgáltatásokról, és azóta csakugyan nem üres dicsekvés, hogy a sztrájk észrevehetetlen, fájdalommentes, tehát nem célravezető.
De ezt kár volt nyíltan a szakszervezetek orra alá dörgölni. Mert a munkahelyi konfliktusok száma nem csökken. 2002 és 2004 között a vállalkozásoknak csaknem egyharmadánál volt valamilyen munkaügyi konfliktus, jóval több helyütt, mint hat évvel korábban. Csak éppen a dolgozók nem sztrájkkal, hanem más módszerekkel küzdenek: munkalassítással, távolmaradással, sajtókampányokkal, a túlórázás megtagadásával.
Most a szakszervezeti vezetők forró őszt helyeznek kilátásba. A kommentátor nemigen hisz ennek a fenyegetésnek. De veszélyben látja az olyan megegyezéseket, mint amilyent nemrég kötöttek a munkaadók és a szakszervezetek a munkahelyi stressz enyhítéséről. Az ilyesfajta megállapodásokra, és általában a szakszervezetek együttműködési készségére pedig a Sarkozy-féle reformokhoz is szükség volna.