Az emelkedő üzemanyagár jó alkalom arra, hogy felülvizsgáljuk rossz szokásainkat. Sok állam éppen ezt akadályozza, amikor mesterségesen alacsonyan tartja a benzin árát.

„Aki a gazdaság állapota felett akar keseregni, másutt keresse az okot, ne a magas üzemanyagárban” – írja James Ratcliff egy alig egy hónapja alapított új webmagazinban, az Amateur Economistban. Ratcliff egyébként foglalkozására nézve hittérítő, és írásaiban arra próbálja ráébreszteni olvasóit, mi Isten szándéka az életükkel.

Ha nem is ilyen emelkedett célzattal, de más szerzők szintén úgy vélik, hogy a magas olajár fordulatot hozhat a nyugati ember életvitelében.

A legújabb áremelkedési hullám végre rávette az amerikaiakat, hogy kevesebb benzint fogyasszanak. A New York Times szerkesztőségi vezércikkben közli az első ezzel kapcsolatos biztató adatokat, és egyúttal elmarasztalja azt a 48 országot, amely állami szubvenciókkal óvja a lakosságot az áremelkedés hatásaitól. Az ártámogatás ugyanis mindenekelőtt a sok üzemanyagot használó gazdagoknak hajt hasznot, továbbá arra ösztönzi az embereket, hogy még többet autózzanak, vagyis hozzájárul a kereslet, és vele az olajár emelkedéséhez.

A Slate magazinban Daniel Gross azt sürgeti, hogy Amerikában az állam a mainál többet költsön közösségi közlekedésre. Csak így teremethet lehetőséget arra, hogy egyre több ember hagyja otthon az autóját. A libertárius hagyomány ezt persze kész szocializmusnak nevezi, mondván, hogy ha van igény közösségi közlekedésre, majd a magántőke kielégíti. Az amerikai történelem azonban azt bizonyítja, hogy az állami infrastrukturális beruházások létfontosságú szerepet játszottak az ország fejlődésében.

Ratcliff, a bevallottan amatőr közgazdász úgy véli, hogy az emelkedő olajár pozitív fordulatot kényszeríthet ki az amerikai társadalom és az egyes fogyasztó magatartásában. Emlékeztet rá, hogy az Egyesült Államok jelentős mértékben az 1973-as olajárrobbanásnak köszönheti mindazokat a vívmányokat, amelyeket az energiagazdaság és a környezetvédelem terén elért. Az olcsó benzin idején sok amerikai város valóságos füstfelhőbe burkolózott.

Egy svéd közgazdász már akkortájt megjósolta, hogy a gazdasági növekedés egyre kevesebb értékes szabadidőt hagy majd az embereknek. Staffan Linder Az elcsigázott szabadidő-osztály című könyv szerzője úgy látta, hogy a növekedés egyre több tárgy birtoklásában ölt majd testet, éspedig a szabadidő tartalmas eltöltésének rovására. Ha például – magyarázza ezt a tételt Ratcliff – valaki egy videokamerával érkezik az indián piramisokhoz, nem a régmúlt időkbe igyekszik majd beleképzelni magát, hanem az exponálás technikájával lesz elfoglalva.

Linder szerint az lenne kívánatos, hogy az emberek ne anyagi javak fogyasztásával akarják eltölteni szabadidejüket. Ratcliff pedig csaknem negyven év távlatából úgy véli, hogy a magas benzinár most kiváló lehetőséget nyújt erre. A családok tagjainak talán eszébe jut, hogy ne üljenek be az autóba este, hanem néhány meghitt órát töltsenek otthon, egymás társaságában.

„Az időt talán felhasználhatjuk arra is, hogy leírjuk, mit tekintünk feladatunknak ebben az életben. Vagy kiderítsük, miként segíthetnénk egy éhező gyermeken.”