Baloldalon nagy felzúdulást keltett, hogy Olaszországban ujjlenyomatot vesznek az illegális roma bevándorlóktól. A világhírű író megjegyzi, hogy hamarosan valamennyien ujjlenyomattal, sőt egyenesen vonalkóddal leszünk azonosíthatóak.

„Eljön a nap, amikor arcunk helyett elvont adatok alapján ismernek fel bennünket, akárcsak a szupermarketek portékáit” – írja a l’Espresso című hetilapban Umberto Eco.

A neves olasz szemiotikus és író „meglehetősen visszataszítónak” tartja, ha egy embercsoporttól kollektíve ujjlenyomatot vesznek, mint az olasz városok körül nyomortáborokban élő, főleg román romáktól, de megjegyzi, hogy mint a kormány már be is jelentette, idővel mindenki ujjlenyomatát tárolja majd a hatóság, és akkor már nem lesz ok a tiltakozásra. Eco személyesen is gyakran megtapasztalta, hogy az Egyesült Államokban, valahányszor belép az országba a látogató, ujjlenyomatot vesznek tőle, s ha nem érzi is jól magát ilyenkor, diszkriminációnak nem tekinti az eljárást.

De hamarosan nemcsak az ujjlenyomatunk, hanem a DNS-ünk is felkerül valamilyen elektronikus kártyára, amit személyi igazolvány helyett hordunk magunkkal. És akkor a fejüket burkába burkoló nőknek a határállomásokon nem kell majd felfedniük orcájukat, elég, ha az ujjukat kidugják a lepel alól. Ecónak persze eszébe jut, hogy ne adj’ isten, még előkerül egy olyan szekta, amely majd éppen az ujjuk felfedését tiltja meg híveinek, és szüntelen kesztyűhordásra kötelezi őket.

Az író képmutatásnak tartja, hogy a közvélemény olyannyira ragaszkodik a fényképhez, mint a személyazonosítás eszközéhez. Hisz’ mindannyian tudjuk, hogy az útlevelünkben lévő fénykép alig hasonlít ránk. Arról nem is szólva, hogy elvben többmilliárd ember helyváltoztatására kell felkészülni, márpedig például az ázsiaiak és az európaiak kölcsönösen alig tudnak a másik csoport egyedei között különbséget tenni. Eco beszámol arról, hogy Párizsban egyetlen kelet-ázsiai férfi tette le a taxisvizsgát számos honfitársa helyett, így aztán engedélyt kaptak olyanok is, akik nem ismerték ki magukat a francia fővárosban.

A globalizáció korában más ellenséggel van dolgunk, mint azelőtt. Régen az ellenséget az egyenruhájáról lehetett felismerni. Ma ugyanolyan öltözéket visel, mint mi, csupán az a különbség, hogy dinamitrudak vannak a ruházata alatt. Emiatt az eddiginél pontosabb azonosítási módszerekre van szükség. Nem baj ez, csak azt sajnálja az író, hogy a jövő nemzedékek meg sem fogják érteni a világirodalom nagy álruhás történeteit, amelyeknek hősei arcuk elrejtésével vagy átmaszkírozásával érték el céljaikat, Monte Cristo grófjától az operaház fantomjáig.

Némileg nyugtalanító a gondolat, hogy abban a nem is túl távoli jövőben az imádott hölgy talán nem is a férfi arcából kíván majd olvasni, hanem az ujjbegyéből (esetleg a vonalkódjából, a mágnescsíkjából, vagy a chipjéből).