Oroszország politikáját a szovjet birodalom elvesztése miatti frusztráció mozgatja, valamint az a törekvés, hogy amit lehet, pótoljon a veszteségből. A veterán világpolitikai elemző szerint Közép-Kelet-Európa országai ismét az orosz befolyási övezetbe kerülnek.

„A korábbi kelet-európai szovjet csatlós államok némi nyomás, például katonai fenyegetés hatására be fogják látni, hogy az orosz befolyási szférába tartoznak, s hogy hiba volt csatlakozniuk a NATO-hoz, mert semmi hasznát nem látják” – jósolja Walter Laqueur a Harvard Egyetem közel-keleti stratégiai vitafórumán.

E megállapítás csak egyikét írja le azoknak a fejleményeknek, amelyeket a 87 éves történész és politikai kommentátor valószínűnek tart a mai Oroszország helyzetének ismeretében. Abból indul ki ugyanis, hogy Moszkva magatartása nagyon is kiszámítható, jóllehet akik meglepődtek az orosz csapatok grúziai bevonulásán, ennek ellenkezőjét állították. Ami azt illeti, maga Laqueur mindig is sokkal kiszámíthatóbbnak találta a szovjet és az orosz vezetés magatartását, mint a Fehér Házét.

Putyin miniszterelnök még államfő korában a huszadik század legnagyobb tragédiájának nevezte a Szovjetunió összeomlását. Moszkva ma viszont abban a helyzetben van, hogy tegyen valamit a kár enyhítéséért. Ez nem jelent feltétlenül katonai megszállást, de annyit mindenképp, hogy Moszkvából nézve a volt Szovjet Közép­-Ázsia országai rászorulnak az orosz politikai és gazdasági segítségre belső problémáik megoldása érdekében. Nyugatabbra tekintve Laqueur azzal folytatja, hogy a grúziai fejlemények fényében Ukrajna és Moldávia majd alighanem óvakodik tőle, hogy felbőszítse Oroszországot, a volt kelet-európai csatlósok pedig előbb-utóbb felmérik majd, hogy szintén nem az orosz érdekszférán kívül fekszenek. Sőt, még Nyugat-Európa is közvetlenül függ Oroszországtól, s egyre inkább függővé válik, ahogy kimerülőben lesz az északi-tengeri olajkincs.

Az orosz dominancia azonban immár nem abban fog megnyilvánulni, hogy a külföldre ráerőltetik a moszkvai modellt, hanem például a külpolitika befolyásolásában, esetleg egyfajta cenzúrában. Laqueur bölcsebbnek látná, ha Moszkva kis léptekkel haladna e cél felé, s úgy véli, Sztálintól is hiba volt siettetni a dolgokat, mert ezzel maga hozta létre a NATO-t. Mégis lehetségesnek tartja, hogy az orosz vezetők nem lesznek türelmesek.

A megaláztatás, amellyel a Szovjetunió összeomlása járt, túl nagy volt, ezért nagy a kísértés, hogy a moszkvai vezetők mihamarabb megmutassák, mennyire túl van Oroszország a mélyponton. Ráadásul tudják, hogy az olajkincs, amelynek mai erejüket köszönhetik, nem végtelen. Tudják azt is, hogy demográfiai értelemben Oroszország gyengülőben van. A sorkatonák egynegyede már ma is muzulmán családból származik. Moszkvában tehát úgy érezhetik, hogy nincs sok idejük.

A putyini Oroszország ideológusai Amerikát teszik felelőssé a birodalom széteséséért, és az Egyesült Államokban látják ambícióik legfőbb akadályát. Mániájuk, hogy Amerika minden lehetséges módon ártani akar hazájuknak.

Várható tehát, hogy Amerika ellenségeivel keresnek együttműködést. Iránnal is flörtölnek például, de tudják, hogy ez veszélyes játék: bizalmatlanságuk nem korlátozódik a Nyugatra.

A Kaukázusban Grúzia megfontolatlan lépése alkalmat adott az erődemonstrációra. Újabb alkalmak nyílhatnak a közel-keleti konfliktus mentén is, és ezeket Oroszország alighanem megpróbálja majd kihasználni.

Laqueur professzor ehhez hozzáfűzi, hogy akkor aztán nagy melléfogások következhetnek, de nem árulja el, ezúttal ki esélyesebb a nagy melléfogásokra, Moszkva, vagy Washington.