Amerikának nincs kiberhadviselési stratégiája. Pedig nincs vesztegetni való idő, mihamarabb ki kell fejlesztenie internetes elrettentő erejét.

„Az erőd a kibertérben is kiment a divatból. Amerikának ezen a színtéren is csapásmérő erőt kell kifejlesztenie, és nem engedheti meg, hogy ellenfelei ellenállás nélkül manőverezhessenek az interneten” – írja Charles W. Williamson ezredes, az amerikai légierő hírszerző tisztje az Armed Forces Journalben.

Amerika mind a mai napig tűzfalakkal, jelszavakkal, behatolásdetektorokkal és más hasonlókkal védi magát a számítógépes támadások ellen, de mindez nem szegez a támadókkal szembe igazi elrettentő erőt. Ráadásul egy elavult felfogás, az erődstratégia továbbélését jelenti. Régen az emberek erődöket hoztak létre, mert a vár olcsóbb és hatékonyabb volt, mint a hadsereg. Az ágyúk tűzerejének és hatótávolságának növekedése, a légierő megjelenése azonban felülírta a régi szabályt. Ma az amerikai katonaság előretolt állásait aránylag egyszerű kerítés veszi körül, védelmükről sok ezer kilométerrel odébb gondoskodnak. A légierő támaszpontjait térben tagolt védelem óvja, és a helyszíni légelhárítás csak a végső, és igazán veszélyes támadás esetén a legkevésbé hatékony eszköz.

Az internetes támadások elleni készülődésben is ideje volna korszerűbben gondolkodni. Ahogy az interkontinentális bombázók és a ballisztikus rakéták képében hajdan létrejött az amerikai elrettentő erő, ugyanúgy most egy számítógépes hálózatnak kell készen állnia arra, hogy minden veszedelmes támadást azonnal megtoroljon.

Mint a Metazinban is olvasható volt, a 2007-es észtországi események óta nem pusztán elméleti lehetőség, hogy nemzetközi konfliktus esetén létfontosságú szerepet kap az ellenfél számítógépes hálózata elleni támadás. Azóta az orosz−grúz konfliktus újabb bizonysággal szolgált.

A mindennapi gyakorlatból jól ismerjük a számítógépes hálózatokkal indított támadást: a behatolók számítógépek tömege felett veszik át az ellenőrzést, hálózatba szervezik őket, és tömeges információkéréssel megbénítják a kiszemelt szerver-áldozatot. Ezzel létfontosságú szolgáltatásokat lehet ellehetetleníteni, s többek között a fegyveres erők irányítását is jelentős részben ki lehet iktatni.

Az amerikai fegyveres erőknek van éppen elég számítógépük, nincs szükségük rá, hogy idegen gépeket állítsanak csatasorba. A számításba jövő egységeket azonban mind egy hálózatba kell szervezni, és egyetlen parancsnok irányítása alá kell helyezni arra az esetre, ha megtorló akció válik szükségessé. A szerző erre a stratégiai légierő parancsnokát tartja a legilletékesebbnek, már csak azért is, mert a feladat logikája igen hasonló.

De nem csupán azért, mert itt is az elrettentő erő bevetéséről kell esetleg igen súlyos döntést hozni, hanem azért is, mert a civil célpontokat is gondosan ki kell szűrni. Akárcsak a hagyományos hadviselésben, ez itt sem mindig lehetséges: az ellenség olykor civil fedezék mögé bújik, civil számítógépeket használ fel. Erre az esetre az ezredes azt javasolja, hogy az Egyesült Államok fizessen kártérítést a károsultaknak.

Az ellenség valószínűleg sok országba telepíti szét a támadó gépeket, hogy aztán az amerikai ellencsapás minél több helyen keltsen felháborodást, de ezzel egyúttal összefogásra is ösztönzi az illető országokat a károkozóval szemben, s Amerikának ezt az együttműködést diplomáciai eszközökkel kell előmozdítania.

A szövetséges országokkal együttműködve olyanféle felderítő rendszert is ki kell építeni, amilyen a nagy távolságú előrejelző radarok hálózata volt a hidegháborúban. Ez, vagy akár csak a támadó azonosítása persze igen nehéz műszaki feladat, de mint Williamson ezredes írja, az amerikai légierő ennél nehezebbeket is megoldott már.