A munkásosztály egyre fogy, ráadásul megosztott. A szociáldemokraták azért szerepelnek rosszabbul a választásokon, mint tíz évvel ezelőtt, mert nem találják a választ az új helyzetre. De már keresik.

„Az az igazság, hogy a szociáldemokraták manapság nagyon is defenzívában vannak” – állapítja meg Robert Taylor a Dissent magazinban.

Mint a Metazin is beszámolt róla, a nyugat-európai baloldal lejtmenetben van, és a francia szocialista párt főtitkára szerint nem teljesült a szociáldemokratáknak az a várakozása, hogy ha engedményeket tesznek a liberalizmusnak, akkor a gazdasági növekedés végül kárpótol a szociális áldozatokért.

Taylor szerint azonban a szociáldemokraták térvesztése nem a jobboldal előretörésével járt együtt, hanem a radikális baloldal megerősödésével. Németországban és Hollandiában például a szociáldemokraták radikális baloldali konkurensei az ország harmadik erejévé nőtték ki magukat. Hasonló eredményt hozott a dániai választás is, ahol a szociáldemokraták súlyos vereséget szenvedtek. Vezetőjük, Wouter Bos egy London mellett rendezett szociáldemokrata csúcstalálkozón a hagyományos baloldali értékekhez való visszatérést javasolta. Pár éve még ő maga is a Tony Blair-féle „harmadik út” híve volt, de most úgy látja, hogy új irányt kell szabni a szociáldemokráciának.

Bos abból indul ki, hogy a globalizáció felbontotta a hagyományos osztályszerkezetet. Az emberek nem osztály-hovatartozás szerint határozzák meg magukat, hanem sokféle szempont alapján: ilyenek az etnikum, a vallás, a képzettség, a család, a munkahely és a karrierlehetőségek, továbbá a vagyon és a hatalmi helyzet. A társadalmat hagyományosan egyesítő tényezőket sokkal megosztóbb újak váltják fel. Az anyagi termelés jóval kisebb szerepet játszik, mint korábban, a munkásosztály létszáma nagyot csökkent, és ezt a sokkal kisebb munkásosztályt megosztják az említett tényezők. A szakszervezetek, a szociáldemokrácia hagyományos szövetségesei meggyengültek.

Taylor megjegyzi, hogy a nők, a bevándorlók, a melegek új jogokat vívtak ki maguknak, de a kétkezi dolgozók körében ezeknek a vívmányoknak a népszerűsége csökken. A mai nehezebb, bizonytalanabb körülmények között nincs nagy igény a tolerancia értékeire.

Bos „kevesebb akadémizmust és több populizmust” javasolt a szociáldemokratáknak. Úgy vélte, hogy túl messzire mentek a neoliberalizmus elfogadásában, s abban az igyekezetükben, hogy új támogatókat szerezzenek, sok régit elveszítettek.

Taylor a „vissza a jövőbe!” jelmondattal jellemzi Bos gondolatait, amelyek szerint ismét fel kell fedezni az államot, mint a fejlődés motorját, de egyben a rászorulók oltalmazóját. Az angol újságíró megjegyzi, hogy a baloldalnak egyelőre nincs válasza a nemzetközi pénzügyi válságjelenségekre, sem a Nyugat-Európát célzó bevándorlási hullámra. Némelyik szociáldemokrata párt most kezd rájönni, hogy mégsem lehet a munkásosztályt rasszistának nevezni azért, mert félti munkahelyét a bevándorlóktól. Ehelyett a bevándorlás értelmes szabályozására volna szükség.

A fő hibát azonban Taylor abban látja, hogy a baloldal semmiféle szellemi, erkölcsi alternatívát nem kínál, a választási kampányok pusztán technikai kérdések körül zajlanak. A jövő ígéretének az összeurópai szakszervezeti összefogást tekinti, amely, mióta a brit John Monks az Európai Szakszervezeti Szövetség főtitkára, aktívan igyekszik befolyásolni a brüsszeli bizottság szabályalkotó tevékenységét, és együttműködik az Európai Parlament szocialista frakciójával. A szocialista képviselők a 2009-ben esedékes európai parlamenti választásokra szeretnének elfogadtatni egy kiáltványt, amely a szociális Európa eszméjét állítaná a választók elé.

Ezek az újdonságok azonban a jelek szerint a brüsszeli és a strasbourgi irodákban zajlanak, és ezért csak csekély hatással lehetnek a Bos által elemzett társadalmi válságjelenségekre.