A választók nagy része érzelmi alapon eleve elkötelezi magát egyik vagy másik jelölt mellett, és racionális érvekkel és tényekkel nem lehet eltántorítani meggyőződésétől. Igaz, a választási kampányok nem is az értelmes választást segítik elő.

„Sajnos a gondolkodástudomány meglehetősen lesújtó megfigyelésekkel szolgál arra nézve, hogy mennyire tudjuk megítélni önmagunkat és másokat” – írja a Salon webmagazinban Robert Burton neurológus és író, korántsem elvont tudományos célzattal, hanem a javában zajló elnökválasztási küzdelem kapcsán.

Burton nemrég megjelent könyvének fő tétele, hogy ha valaki nagyon biztos valamiben, akkor többnyire hamis előfeltevésből vagy hiedelemből indul ki. Ezt a tézist alkalmazza a szerző a mai politikai helyzetre, és mindenekelőtt egy immár klasszikusnak számító kísérletre hivatkozik. Ebben két pszichológus, David Dunning és Justin Kruger kimutatta, hogy minél többet tud valaki, annál kevésbé hajlamos túlbecsülni önnön tudását a többiekéhez képest, és minél kevesebbet tud, annál inkább. Az utóbbi esetben az ember mind a maga, mind a többiek képességeit rosszul ítéli meg.

Burton ezt a megfigyelést próbálja továbbfejleszteni. Arról ír, hogy hitünk szerint a szinte abszolút bizonyosság logikai következtetésre épül, valójában azonban akaratunktól független érzelmi tényezőkre alapul. Továbbá – más erős érzelmi állapotokhoz, a szerelemhez, a dühhöz és a félelemhez hasonlóan – rendkívül nehezen küzdhető le észérvekkel. (Sőt, a neurológusok körében uralkodó nézet, hogy a gondolatok az agynak olyan részeiből erednek, amelyek a tudatos gondolkodás számára hozzáférhetetlenek. Mire e gondolatkezdemények eljutnak a tudatunkig, már genetikai és érzelmi eredetű színezetet kapnak.)

Nem csoda hát, ha embertársainkat is érzelmi alapon ítéljük meg. Pszichológiai kutatások bizonyítják, hogy ritka az olyan ember, aki meg tudja állapítani a másikról, hazudik-e vagy sem. Még inkább igaz ez a választásokon induló jelöltek esetében, mert őirántuk többnyire erős érzelmekkel viseltetünk. Tudományosan bizonyított tény, hogy a politikai állásfoglalásokban igen csekély a tudatos gondolkodás szerepe.

Elvben mégsem volnánk kiszolgáltatva előítéleteinknek. Hiszen ha idegsebészt kellene választanunk, nem azt néznénk, mennyire megnyerő, milyen felekezethez tartozik, milyen jó a svádája, a szemüvege, mekkora hős volt a háborúban, idegen hangzású-e a neve és magunkra ismerünk-e benne. Azt keresnénk, mennyire ügyes kezű és jól szokott-e dönteni. Az ország elnökének mindenekelőtt döntéseket kell hoznia. És a jó döntéshozó egyebek között arról ismerszik meg, hogy elismeri hiányosságait, korlátait.

Sajnos a kampányban szokásos néhány másodperces szólamok, tévéinterjúk és párbajok nem derítenek fényt a jelöltek gondolkodásmódjára. Arra tudniillik, hogy miként közelítenének egy új, bonyolult problémához. Vannak erre igen jó pszichológiai tesztek, és egyfajta szakszerű nyilvános kérdezz-felelek játék is sokat segítene. Maguk a jelöltek is sokszor vettek már fel alkalmazottat, munkatársat, és ilyenkor nyilván nem érték be az illető szólamaival, hanem meg akartak győződni róla, miféle emberrel van dolguk.

„Az iraki háború talán elkerülhető lett volna, ha Busht a választási kampányban efféle próbának vetik alá” – írja Burton, aki szerint Amerika azért sodródott az iraki háborúba, mert Bush elnök túlságosan magabiztos volt: márpedig az ilyen ember képtelen felismerni önmaga korlátait, túlbecsüli saját képességeit és lebecsüli a másokéit.

Ha azonban igaz Burton tudományos tézise, miszerint a politikai döntésekben nem az ésszerűség viszi a prímet, továbbá hogy érzelmi elkötelezettségünkön észérvek nemigen tudnak változtatni, akkor jelöltünk hiába bukna el a pszichológiai teszteken, mégis csak rá szavaznánk.