Oroszország nem maradhat tétlen, ha Ukrajna továbbra is oroszellenes politikát folytat – figyelmeztet a kormánypárti lap. Ha Kijev nem változtat kül- és belpolitikáján, akkor orosz ellenlépéssel kell számolnia.
„Kijev oroszellenes politikájának csak az lehet a célja, hogy az ukrán elit nacionalista része minél jobb áron adhassa át Ukrajna szuverenitását Washingtonnak és Brüsszelnek” − vélte a kormánypárti moszkvai Izvesztyijában Vitalij Tretyakov, a Moszkvai Állami Egyetem dékánja pár nappal Juscsenko ukrán elnök szeptember végi washingtoni látogatása előtt.
Az ukrán állam alapítóinak szeme előtt a nemzetállam eszméje lebegett, csakhogy ennek feltételei ma sem állnak fenn. Ukrajna kétnemzetiségű állam. Az oroszok – akik közé a szerző „az etnikai, a történelmi és a szellemi értelemben vett oroszokat” egyaránt beszámítja – legalább annyian vannak, mint az ukránok. A hivatalos összeírások igyekeznek ugyan nyolcmillióra leszorítani az oroszok számát (az összlakosság lélekszáma 45 millió), sőt, a következő számlálásra már négymilliót ígérnek, de ez szemfényvesztés. Ha ilyen gyors a csökkenés, akkor vagy csalással van dolgunk, vagy népirtással – véli Tretyakov.
Ráadásul az oroszok olyan területeken élnek Ukrajnában, ahol ők az őslakosok, s ahová az ukránok csak később települtek. E területek nagy részét éppen az ukrán nacionalisták által annyit kárhoztatott szovjet korszakban csatolták Ukrajnához. Az ország keleti területei és déli része (itt a szerző a Krím-félszigetre gondol, ahol Oroszország haditengerészeti támaszpontot tart fenn, és amelynek tatár lakosait Jurij Luzskov, Moszkva polgármestere orosz állampolgársággal kecsegteti) orosz többségű, vagyis a tisztán etnikai ukrán állam megalapítása „automatikusan az ország egységének felbomlásával járna”. Az oroszok ugyanis akkor sem fognak elmenekülni Ukrajnából, ha folytatódik az orosztalanítás politikája. „Csakis a földjükkel együtt válhatnak le Ukrajnától.”
A honalapító mérsékelt nacionalisták (Tretyakov a független Ukrajna első elnökére, Andrej Kravcsukra, valamint utódjára, Leonyid Kucsmára gondol) nem számoltak azzal, hogy a nemzetállam kikiáltásával a radikális nacionalizmus (és megtestesítője, Viktor Juscsenko elnök) előtt nyitják meg az utat. A radikálisok pedig azt a keveset sem adják meg Oroszországnak, amit kér: az orosz nemzetiségűek egyenjogúságát (Tretyakov a cikk elején a teljes 45 millió ukrán állampolgár legalább felét tekintette orosznak, de ehelyütt csak az orosz anyanyelvűekkel számol, és lélekszámukat 12-20 milliónyira becsüli), az Oroszország iránti lojalitást, továbbá a kelet-európai, különösen a fekete-tengeri orosz érdekek tiszteletben tartását.
Ehelyett tovább kurtítják az orosz kisebbség jogait, külpolitikájuk is oroszellenes, a Fekete-tengert pedig „a NATO és az Egyesült Államok beltengerévé akarják változtatni”. Ráadásul Juscsenko Ukrajnája ellentéteket szít az Európai Unió és Oroszország között, továbbá támogatja az oroszellenes balti államokat és Lengyelországot. Az Oroszország ellen háborúzó Mihail Szaakasvili grúz elnököt egyenesen fegyverrel látta el, sőt, „még a hadműveletekben is szerepet vállalt”.
A hivatalos Ukrajna „ellenséges politikát folytat Oroszországgal és az oroszokkal szemben” – állapítja meg a moszkvai elemző –, „ennek pedig véget kell vetni. Oroszországnak egészen más Ukrajna-politikát kell folytatnia.”