A nemzetközi pénzügyi válság felgyorsítja Ázsia világgazdasági térhódítását. Tévedés ugyanis, hogy Ázsia gazdasága csak addig nő, amíg bővül az amerikai felvevőpiac.
„A világgazdasági válságokat mindig új világhatalmak kialakulása követte” – olvassuk a Le Monde-ban Jean-Raphaël Chaponnière közgazdásztól, a külföldi fejlesztési programokkal foglalkozó Francia Fejlesztési Ügynökség Ázsia-szakértőjétől.
Chaponnière szerint a világ központja több mint húsz éve Ázsia felé tolódik el, és a mai válság, amely 1929 óta a legsúlyosabb, felgyorsítja ezt a folyamatot. Az ázsiai államok tanultak az 1997-es krízisből, és nagy tartalékokat halmoztak fel. Ezeket amerikai kincstárjegyekben helyezték el, s ez a nagy kereslet leszorította az amerikai kamatlábat. Ettől lett az amerikai háztartásoknak egyre kevésbé vonzó megtakarítani, és egyre kifizetődőbb hitelt felvenni, s ez vezetett a „fogyasztási bulimiára”, amely a válságba torkollott.
Chaponnière nem mondja ki, de ezek szerint Ázsia a válság keletkezésében is kulcsszerepet játszott. Elemzésének fő tárgya azonban nem a múlt, hanem a jövő.
Más szakértőkhöz hasonlóan Chaponnière is arra számít, hogy ezután az amerikai gazdaság növekedése lelassul, következésképp nem tartható fenn az ázsiai iparcikkek amerikai exportjának kétszámjegyű növekedése. Hibásnak tartja azonban azokat a számításokat, amelyek szerint emiatt az ázsiai növekedésnek is meg kell torpannia. Lassulásra számít ugyan, de biztos benne, hogy az ázsiai gazdaság így is gyorsabban fog nőni, mint az amerikai és az európai.
Az ázsiai piacok nyitottsága, ha egyetlen egységnek vesszük őket, nem olyan nagy, mint első pillantásra látszik. A Kínában készülő iPod tajvani chipeket, koreai processzorokat tartalmaz, az export értéke ebben az esetben tehát igen nagy, de aránylag kevés hozzáadott értéket tartalmaz, alig többet, mint az összeszerelésé. Félrevezető képet kaphatunk tehát, ha a szokásnak megfelelően az export értékét mérjük a bruttó hazai termékhez, és ennek alapján állapítjuk meg a gazdaság nyitottságát, vagyis külpiaci függőségét.
Valójában az ázsiai növekedést ma már nem az export húzza, hanem a beruházás és a fogyasztás. Ezeket a tényezőket pedig csak marginálisan érinti a válság. Az egymilliósnál nagyobb városok többsége már ma is Ázsiában van, de a földrész lakosságának túlnyomó többsége vidéken él. A következő két évtizedben Kínában havonta, Indiában kéthavonta épül városi infrastruktúra egy-egymillió ember számára. Ez gigantikus beruházásokat követel meg, és eredményeképp a már ma is 200-300 milliós indiai és kínai középosztály létszáma gyors ütemben nő tovább, ami a fogyasztói kereslet bővülését hozza magával.
Ma még nem tudni, mennyi ideig tart a válság hatása. Az 1870-es évek megrázkódtatásai a századfordulóig éreztették hatásukat, az 1929-es válság pedig elhúzódó világméretű recessziót okozott. Mindenesetre mindkét válságperiódus új hatalmak felemelkedését hozta: a 19. század végén az Egyesült Államokét és Németországét, az 1920-as évek után pedig Japánét.
Jean-Raphaël Chaponnière szerencsére nem folytatja tovább a párhozamot : az új hatalmak kiemelkedése ugyanis mindkét esetben világháborúhoz vezetett. A szerző nem háborúra számít ezúttal, csupán arra, hogy belátható időn belül több pólusú lesz a világ.