Ez már nem a régi jó kapitalizmus, amelyre Amerika oly büszke volt. Az újnak még nincs neve, és egyáltalán nem biztos, hogy Amerika büszke lesz rá.

„Az új rendszerben az a legriasztóbb, hogy mennyi hatalmat ad a pénzügyek őreinek a kezébe, és mennyi minden függ az illetők bölcsességétől, éberségétől és ügyességétől” – írja Jacob Weisberg, a Slate webmagazin főszerkesztője.

A pénzintézeti válság kezelése egy új rendszer körvonalait kezdi felrajzolni. Mégpedig olyan rendszerét, amely igen távol van a hagyományos amerikai ideáltól. Nyolc évvel ezelőtt Greenspan jegybankelnök még attól tartott, hogy jelentős költségvetési többlet alakulhat ki. Ezért támogatta Bush elnök adócsökkentési terveit. (Az afganisztáni és az iraki háború aztán igen gyorsan megszabadította Amerikát attól a gondtól, hogy többlete keletkezzék a költségvetésben.) Greenspannek az volt a fő aggálya, hogy ha az államnak pénzfeleslege keletkezik, akkor szükségképp részesedést kell szereznie a magántőkéből, ezzel pedig a hátsó ajtón becsempészné a szocializmust.

Idáig rendben is lett volna, de a nemzeti bank szerepét betöltő FED elnöke túlzott jóindulattal figyelte a derivatív értékpapírpiac burjánzását és nagyvonalúan elsiklott a szabályozatlan „árnyékbankolás” terjedése felett. Emiatt aztán bajba került a pénzvilág, s most a kincstár mégiscsak piaci tulajdont vásárol, sőt kifejezetten banktulajdont is. Ez nem felel meg a kapitalizmus tankönyvi definíciójának.

De akkor minek felel meg? A konzervatív tiltakozók szégyellős szocializmusnak titulálják, de nincs igazuk. Az állam tulajdonszerzése ugyanis itt nem cél, hanem végső kényszer szülte szükségmegoldás.

A baloldali bírálók korporativizmust emlegetnek. Így nevezték a fasiszta Olaszország eszményét, amelyet a szerző tévesen azonosít a nagyvállalatok és az állam egybeolvadásával. A korporáció szó a mai Amerikában a nagyvállalatokat jelöli, de Mussolini Olaszországában a gazdaság különféle hivatásokat betöltő szereplőinek csoportjait hívták így. Mindenesetre a vállalatok és az állam összeolvadásának sokféle modelljét ismerjük, a latin-amerikai haverkapitalizmustól az olajállamok plutokrata kapitalizmusán át a velejéig korrupt kleptokráciáig, s újabb hasonló képződmény Putyin tekintélyelvű kapitalizmusa. De Amerikában mégiscsak általános felzúdulást kelt, ha egy-egy céggel vagy csoporttal kivételeznek, továbbá erkölcsi megfontolásokból – mint Greenspan esetében láttuk – csaknem hagyták elsüllyedni a gazdaságot. Ez hát mégsem korporativizmus.

De vegyes gazdaságról (klasszikus európai szociáldemokrata modellről) sem beszélhetünk, mert ahhoz nagyobb mértékű állami tulajdonra volna szükség. Valamivel közelebb vinne ehhez, ha államosítanák az egészségbiztosítást.

Nem illik a mai Amerikára a de Gaulle tábornok idején Franciaországban meghonosított dirigizmus elnevezés sem, hiszen az állam nem írja elő, mik legyenek a fejlesztés irányai. A modern Kína újfajta merkantilizmusa is más rendszer: ott a köztulajdonban lévő vállalatok az eszmeileg bukott állam hatalmát hivatottak fenntartani.

A régi baloldali álom, a kapitalizmus és a szocializmus között elhelyezkedő harmadik út másvalami. Talán szabályozott kapitalizmus volna a helyes kifejezés. A szabályozás mindig a múlt tényeiből indul ki, és ez nem elég, mert a kapitalizmusban mindig új és új megoldások születnek, amelyeket már megelőző jelleggel kordában kell tartani. Vagyis a rendszer neve mentőöv-kapitalizmus lehetne. Kellene hozzá egy pénzügyi válságelhárító doktrína meg egy hatóság, amely rajta tartaná a szemét a készülődő bonyodalmakon, és még időben közbelépne. Ez is veszélyes persze, mert sok minden múlna azon, hogy jól végzi-e feladatát az a néhány ember.

„Akárhogy is, amikor a kapitalizmus kezd nem működni, érdemes legalább a megfelelő jelzőt megtalálni hozzá.