Manapság csak szerencsés országok tudják egyszerre szavatolni polgáraik biztonságát és szabadságát. Ha választani kell, természetesen az élet az első, és ezt kell a külpolitika középpontjába állítani.

„A demokratizálás, mint az amerikai külpolitika fő célkitűzése látványosan kudarcot vallott.  De akkor mi legyen az új alapelv? Azt javaslom, hogy az emberi élet elsőbbsége” – olvassuk Amitai Etzionitól, a George Washington Egyetem tanárától az angolul és héberül egyaránt megjelenő izraeli Azure webmagazinban.

A szerző pedáns osztályozását adja a különféle jogoknak, és megállapítja, hogy ezek olykor konfliktusba kerülhetnek egymással. Az élethez való jogot, ami a megcsonkítástól és a kínzástól való mentességet is magában foglalja, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata is kimondta, továbbá az amerikai alkotmányból is levezethető. De amikor a hatóságok e jog érvényesítése érdekében rendkívüli intézkedéseket hoznak, az emberi jogi aktivisták figyelmeztetni szokták őket, hogy csorbítják az egyéni szabadságjogokat, s hogy a nagyobb biztonság vágya rendőrállamot hozhat létre. A szabadságjogok és az emberi élet egyaránt védelmet érdemelnek, de ha csak egymás sérelmére valósulhatnak meg, akkor nem kérdés, melyiket kell választani.

Etzioni szerint ráadásul nem igaz, hogy ha nagyobb a szabadság, akkor a biztonság is nagyobb. Inkább fordított az összefüggés. A lakosság sokkal kevesebbre becsüli a szabadságjogokat, ha rossz a közbiztonság, illetve sokkal rosszabbul tűri a hatósági önkényt, ha nem érzi magát veszélyeztetve. Például 1992-ben, a nagy Los Angeles-i lázongások idején a rendőrfőnök következmények nélkül foglalhatott állást amellett, hogy lövöldözéssel kellett volna elejét venni a dolgok elfajulásának. Ma, amikor nyugalom van Amerikában, ilyesmiért azonnal elvesztené az állását. Hasonlóképp Oroszországban a lakosság nem bánta, hogy Putyin elnök (ma kormányfő) megnyirbálta a szabadságot, mert egyúttal csökkent az utcai bűnözés. Sőt, még puhakezűnek is tekintik a nyugaton tekintélyelvű vezetőnek tartott Putyint.

De mi köze mindennek a külpolitikához? A szerző abból indul ki, hogy az Egyesült Államok más országok demokratizálását állította külpolitikájának középpontjába, és ez a felfogás látványos kudarcot vallott. A cikk Etzioni Első a biztonság: egy izmos, erkölcsös külpolitikáért című könyve alapján íródott, s ott nyilván részletesebben is kifejti, mire gondol. Első megközelítésre azonban a kiindulópont vitathatónak látszik. Ha csakugyan a demokratizálás volna az amerikai külpolitika legfőbb alapelve, akkor az Egyesült Államok régen szakított volna néhány, önkényuralmi rendszert fenntartó partnerével. Biztonsági szempontból nem lenne azonban célszerű kivonulnia például Szaúd-Arábiából. A mai nagy próbatételek, az afganisztáni és az iraki háború megindításának sem ez volt az oka. Még a hivatalos indoklásban sem ez szerepelt. Az egyik esetben arról volt szó, hogy 2001 szeptemberének merényletei után kifüstöljék az al-Kaidát Afganisztánból, a másikban pedig Szaddám Huszein állítólagos tömegpusztító fegyverei és szintén állítólagos terrorista kapcsolatai váltották ki a katonai fellépést. A demokratizálás menet közben vált fontos, de kétségkívül nehezen elérhető céllá.

Vagyis mindkét esetben az Egyesült Államok biztonsága volt a fő szempont, más kérdés, hogy az eredmény e tekintetben sem váltja be az eredeti reményeket. Ha azonban elfogadjuk, hogy az amerikai külpolitika alapelve az, hogy előmozdítsa az Egyesült Államok biztonságát, akkor nem sok értelme van az emberélet doktrínájának, különben a jogok rangsorolásának új problémája vetődik fel: vajon kinek az élethez való joga fontosabb? Az amerikaiaké vagy a másoké? Ezt a dilemmát minden kormány megoldja, de egyik sem beszél róla.