Sarkozy elnök lefújatja azokat a futballmeccseket, amelyeknek elején a nézőtéren kifütyülik a Marseillaise-t. A lapokat nem háborítja fel, inkább elgondolkoztatja ’az átlagosnál sötétebb bőrű ifjú szurkolók’ magatartása.

„A stadionpolitika a politika végső stádiuma” – állítja fel a diagnózist Patrick Jarreau a Le Monde-ban, mondván, hogy talán mégsem a lelátóknak kellene meghatározniuk a politikát.

A cikk alaposan kigúnyolja mind a gyalázat hírére mikrofont rántó minisztereket, mind az elnöki felháborodásra még rá is licitáló ellenzéki vezetőket. Az elnököt és miniszterelnökét a lap szerint az a cél ragadtatta a gyors ellenintézkedésekre, hogy maguk mögé állítsák a válság és a válságkezelés nyomán elbizonytalanodó jobboldali közönséget, a baloldal pedig nem akart lemaradni hazafias felbuzdulás dolgában.

Nem először. 2001-ben egy francia-algériai mérkőzésen már történt ilyesmi, és azóta a büntető törvénykönyvbe is bekerült a himnusz és a nemzeti lobogó meggyalázásának tilalma. Az Egyesült Államokban egy időben egyenesen a zászlóégetés volt divatban bizonyos tüntetéseken, de a legfelsőbb bíróság elbuktatta a zászlót védő törvényjavaslatot, mondván, hogy a szólásszabadság előbbre való. A hatályos francia törvényt még sohasem alkalmazták, és a lap szerint most majd bebizonyosodik, hogy nem is lehet alkalmazni.

Egyébként is, a nemzeti himnuszt már csak egy-két helyen szokás eljátszani, ezek egyike a futballstadion. Ott viszont csakugyan a nagy közösséget jelképezi vajon, vagy pusztán a sportviadal kelléklévé válik, a nemzeti színű sállal együtt? Ha szemet hunyunk a történtek felett, akkor elismerjük, hogy a nemzeti és köztársasági jelképek minden tartalmukat elveszítették. Ha reagálunk, akkor a kirekesztő reflexeket élesztjük fel. Azoknak pedig az a tulajdonságuk, hogy kiváltják azt az etnikai szembenállást, amely ellen hatni akarnak.

Ha politikai vitát gerjesztünk a fütyülésből, akkor két képzeletbeli közösséget állítunk egymással szembe: a „franciát” és a fiatal „bevándorlókét”.

A konzervatív Le Figaro sem politikai, hanem társadalmi szempontból magyarázza az esetet. Politikailag a fütyülésnek nincs értelme. Azt jelenti, hogy a többedik generációs észak-afrikai bevándorlóknak valami bajuk van Franciaországgal, de nem tudják mi. Nem akarnak franciák lenni, de ettől nem lesznek tunéziaiak. Nem azért gyűlölik Franciaországot, mert helyette egy másik országot szeretnek. Nem tudják megfogalmazni kicsodák és mit akarnak, s igazából nem is akarnak mást, mint radikálisan elutasítani.

Korunk gyermekei ők, márpedig korunkban eszmei zűrzavar uralkodik, a hierarchiák eltűnőben vannak, a média pedig éjjel-nappal buliba invitálja a közönséget, a könnyű siker világába. Korunk világméretű kamaszkor. A médiában csak a sztárság számít, és a hős egyaránt lehet politikus és valóságshow-győztes, filozófus és sportoló, tökéletesen mindegy. A fő, hogy egyszerre minél több néző kapcsoljon oda. Hát ebben a játékban vesznek részt a Marseillaise-t kifütyülő szurkolók is. Egy pillanatra ők is sztárok. „Zajnak zaj ez, de nem politika.”