A nyugati stratégák szemében ma is az atomfegyver a védelem legfőbb eszköze. Ez a felfogás hidegháborús maradvány, s csak elfedi a mai kor problémáit, amelyeknek megoldásával elhárulna a háború veszélye.

„A katonai tervezők úgy képzelik, hogy az elkövetkező évtizedek váratlan és kiszámíthatatlan veszedelmekkel lesznek terhesek, amelyekben sokféle tényező játszik majd szerepet, a terrorizmus, a szélsőséges mozgalmak, a lator államok, a tömeges migráció és még sok minden, amit mind kordában kell tartani” – írja a New Internationalist, a legnagyobb példányszámú baloldali brit folyóirat hasábjain Paul Rogers.

A hidegháború lezárultával egy rövid ideig úgy tűnt, hogy az atomfegyverek jelentőségüket vesztik. De közben olyan fejlemények zajlottak a háttérben, amelyek keresztülhúzták ezt a számítást. Már az 1991-es első iraki háborúban kiderült, hogy kis helyi hatalmak is igen súlyos veszteségeket tudnak okozni a nagyoknak. Akkor alig párszáz méterre egy szaúd-arábiai kikötőtől csapódott a vízbe egy iraki rakéta, amely ha eltalál egy hadihajót, a tűz hatalmas üzemanyag- és fegyverraktárakra terjedt volna át, és több ezer ember halálát okozta volna. Erről a csaknem bekövetkezett katasztrófáról az érdeklődők csak hosszú évekkel később szerezhettek tudomást, de a katonai tervezők levonták belőle a maguk következtetését, és a nukleáris arzenál fejlesztésébe kezdtek.

A brit haditengerészet például két új, nagy repülőgép-hordozót építtet, mert az országnak az a célja, hogy az Egyesült Államok mellett a világ második katonai hatalma legyen. Csakhogy a nagytestű hajók igen sebezhető célpontok, ha valamelyik potenciális ellenség megfelelő célbajuttató eszközökkel és robbanófejekkel rendelkezik. Emiatt aztán szükség van a Trident nevű nukleáris rakétarendszer megújítására. Mert ennek segítségével baj esetén megelőző csapást mérhetnek az ellenségre, s ezzel megbéníthatják a kezet, amely kilőné a flottillára azt a bizonyos rakétát.

Az atomfegyver-ellenes mozgalmaknak a nukleáris hadviselésnek ezzel a felfogásával szemben sokkal nehezebb dolguk van, mint a hagyományos stratégiai atomfegyverkezés esetében volt. Akkor ugyanis a szuperhatalmak kölcsönös megsemmisítéssel fenyegették egymást és a Föld lakóinak legnagyobb részét. Ma nem tízezrével, csak ezrével vannak a birtokukban nukleáris rakéták. És azokhoz a bizonyos megelőző támadásokhoz korlátozott pusztító hatású robbanófejekre volna szükség. Rogers megjegyzi, hogy azért ezek is százezrek halálát okoznák.

A legjobb antinukleáris érv nem is katonai, hanem szociológiai. A stratégák által felvázolt veszedelmek mindegyikének szociális háttere van. A nukleáris készülődés arra jó, hogy ezzel ne kelljen foglalkozni. A fejlődés, az elmaradottság, a környezet, az egészségügy problémáinak kezelése jóval biztonságosabb világhoz vezetne, mint az atomfegyverek.

Az optimista baloldali publicista arról már nem tudósít, hogy miképp lehet felszámolni a mélyen rejlő okokat, mennyi idő alatt, és hogy addig mi lesz. Fejtegetése ezért egy kicsit emlékeztet a régi marxista tételre, miszerint a jótékonyságnak nincs értelme, mert nem szünteti meg a nyomor okait.