A média manipuláló hatásának klasszikus bizonyítéka hamisítvány. Hetven éve tanítják az egyetemeken, hogy Orson Welles fél Amerikát rémületbe kergette egy rádiójátékkal, amely a marslakók támadásáról szólt. Nem igaz, az emberekkel nem lehet akármit elhitetni.
„Ön bedőlt volna Welles rádiójátékának? Ha nem, miért hiszi, hogy oly sokan bedőltek?” – kérdezi az olvasótól Michael Socolow a Chronicle of Higher Educationben.
1938. október 30-án Orson Welles, az akkor alig 23 éves nagy színész és rendező a CBS rádióban bemutatta H. G. Wells Világok háborúja című művét, de úgy, mintha hírműsor volna. Az eset annak példájaként maradt fenn az emlékezetben, hogy az elektronikus média bármit képes elhitetni a tömeggel. Elterjedt a hiedelem, hogy ügyes művészek vagy gyújtogató hajlamú demagógok a média segítségével terveik szolgálatába állíthatják a közönséget. A professzorok mindmáig ezen az eseten tanítják a fiataloknak, mire képes a média.
Socolow azonban kiderítette, hogy mindez legenda. A pánik korántsem volt akkora, mint sokan hiszik. Még aznap híre kelt, hogy a pániknak áldoztai is voltak, s a reklámra sokat adó Welles azon melegében nem győzött sajtóértekezleten sajnálkozni a halálesetek fölött. Csakhogy nem halt meg senki félelmében, nem tiportak agyon senkit a tumultusban, már csak azért sem, mert nem volt tumultus. A kórházakban nincs nyoma a forgalom növekedésének, és a rendőrség is csak néhány körzetben kapott sok riadt telefonhívást. New Yorkban és néhány kisebb városban valóban eldugultak a telefonvonalak, de az akkori kezdetleges technika (a kézi kapcsolás) ismeretében ez nem jelent sokat. Igaz, a Life magazin közölte egy gazda fényképét, aki puskával állt ki a háza elé, hogy megvédje otthonát a marslakóktól. De ez is megrendezett jelenet volt.
A CBS még aznap közvélemény-kutatást rendelt meg, de ennek eredményét hetven év után sem ismerjük, mert a CBS nem nyitotta meg archívumát a kutatók előtt. A társaság megbízott egy princetoni tudóst, Hadley Cantrilt, hogy dolgozza fel a rendelkezésre álló adatokat, és az így elkészült tanulmány az egyetlen forrás. Csakhogy az adatai nem megbízhatóak. Összekeverte ugyanis a közvetítést követő napokban végzett kutatás eredményeit egy hat héttel későbbi vizsgálat adataival, valamint azokkal a válaszokkal, amelyeket egy 134 főből álló csoport tagjai adtak a kérdezőbiztosoknak. De még az így nyert adatokból is az derült ki, hogy a hallgatók háromnegyede nem hitte el a mesét. A 134 fős csoport tagjainak nagy többsége viszont azok közé tartozott, akik megrémültek. Az ő elbeszélésük nagy terjedelemben szerepel a könyvben, és ezek a rémtörténetek, továbbá Cantril következtetései szöges ellentétben állnak az egyébként is ingatag alapokon álló számadatokkal. Cantril ugyanis azt állapítja meg a könyvben, hogy hatalmas pánik keletkezett. Sőt, még az sem biztos, hogy csakugyan ezt állapította meg. A megbízók ugyanis, mint Socolow kiderítette, a maguk szája íze szerint átírták a jelentést. Ami Cantril neve alatt jelent meg, valószínűleg az ő szövegük volt.
Az átfogalmazók egyike, Paul Lazarsfeld pszichológus nem sokkal később egészen más álláspontra helyezkedett. Az 1940-es választások folyamatát elemezve két szerzőtársával együtt kidolgozta a „véleményvezér-elméletet”. Eszerint a médiaüzenetek két lépcsőben fejtik ki hatásukat. Olyan emberekre hatnak, akik azután közvetlen személyes kommunikációval juttatják el a mondanivalót környezetük tagjaihoz. Az emberekkel nem lehet akármit elfogadtatni, mert a médiából sugárzó véleményeket társadalmi kapcsolataik és helyzetük szűrőjén át fogadják be.
De ha igaza van Socolownak, és a média nem tudja manipulálni az embereket, akkor miért hittük el hetven évig, hogy Welles rádiójátéka nagyszabású pánikot váltott ki? És főleg kinek hittük el? Természetesen a médiának.