A válság megkövetelné, hogy a világ államai újraszabályozzák a nemzetközi pénzügyeket. A második világháború végén egyszer már sikerült, most azonban nem biztos, hogy lesz bennük elég bölcsesség és egyetértés.

„Mit várhatunk a G-20-ak találkozójától? Nem túl sokat, legalább is, ami a legsürgősebb teendőt, a recesszió kezelését illeti” – vélekedik négy nappal a szombati csúcs előtt a párizsi Le Monde hasábjain Jean Pisani-Ferry közgazdász.

A brit John Meynard Keynes és az amerikai Harry Dexter White három éven át dolgozott a jövendő nemzetközi pénzügyi rendszer struktúráján 1944 júniusa előtt, amikor is Bretton Woodsban 44 ország képviselői megkötötték a Világbankot és a Valutaalapot létrehozó megállapodást. A rendszer két alapvető pillére, a dollár aranyra válthatósága és a rögzített árfolyamok rendszere három évtized után megszűnt ugyan, de a főbb intézmények mindmáig működnek, és nekik is köszönhető, hogy a világ mindmostanáig lényegében elkerülte a nagyobb általános válságokat.

A mostani válság azonban bebizonyította, hogy új szabályozásra van szükség. Ámde a hét végén összeülő csúcsértekezlettől oktalanság volna ilyen nagy eredményt várni. Nagy hirtelenjében hívták egybe, alapos előkészítésre idő sem volt, a válság okairól nincs egyetértés, az Egyesült Államokban átmeneti állapot van, s bármily üdvözlendő is, hogy új résztvevők is bekapcsolódnak a nemzetközi dialógusba, azért Szaúd-Arábia, Kína és India eddig nem arról volt híres, hogy más országokkal összehangolja gazdaságpolitikáját.

A legsürgősebb az volna, hogy a felek együttesen igyekezzenek megfékezni a világgazdaság visszaesését. E tekintetben azonban nemigen várhatunk semmit a találkozótól, mert Európában nincsen egyetértés az ügy körül, Amerikát pedig még nem az gazdaságélénkítő programot ígérő Barack Obama képviseli. A legsürgősebb teendők megvitatása tehát alighanem a jövő évre marad.

A fő téma a pénzügyi rendszer újraszabályozása lesz. Az európaiak nagyon határozottak e téren: korlátozni akarják a túl mohó kockázatvállalást. Csakhogy most, rövidtávon éppen bátorítani kell a kockázatvállalást, mert a válságban fő veszély a bizalomhiány, emiatt fenyeget mély visszaesés. Ha viszont nem volna válság, az európaiak nem tudnának célt érni, mint ahogy a franciák és a németek hiába követelték a múltban a nagy kockázatú befektetési alapok és az offshore cégek megrendszabályozását. Most talán sikerülni fog nekik.

Már csak az a kérdés, hogyan lehet elérni, hogy a jövőben a kocsmáros „pont akkor vonja ki a forgalomból az alkoholos italokat, amikor a vendégek jókedve a tetőfokára hág”. Nehéz technikai feladat ez, nyilván nem az állam- és kormányfők fogják megoldani. Az is szép volna tőlük, ha ki tudnák jelölni a felelőst.

Megoldandó továbbá a nemzetközi tőkeáramlás kérdése. Amikor a szabad tőkeáramlás rendszerét létrehozták, mindenki úgy képzelte, hogy a gazdagabb országokban felhalmozódó megtakarításból az elmaradottabbak fejlesztését fogják finanszírozni. Nos, egyáltalán nem így történt, ellenkezőleg, az amerikai hitelléggömböt éppen a külföldről érkező pénzek dagasztották veszedelmes méretűvé.

A Valutaalap szeretett volna változtatni a dolgokon, de az Egyesült Államok nem engedte meg, hogy az IMF emberei más országok pénzügyi rendszeréhez hasonlóan az amerikait is górcső alá vegyék.

1944-ben, a nagy gazdasági válság és a második világháború nyomán, a világ országai azért voltak képesek új pénzügyi rendszert létrehozni, mert felismerték, hogy a gazdasági stabilitás olyan nagy közös érdek, amelyért érdemes áldozatokat vállalni.

A mai vezetőkről még nem tudni, hogy képesek lesznek-e eljutni eddig a felismerésig békeidőben.