Újra fellángolt a vita Nagy-Britanniában a kegyes halál körül. Bár az öngyilkossági kísérletben való részvételt a törvény bünteti, az ügyészség a gyakorlatban elnéző.

„Nagy-Britanniában nem akkor vezetnek be társadalmi reformokat, amikor a törvényhozók felismerik, hogy szükség van rá, hanem amikor egy-egy szívszaggató eset nagy publicitást kap, és az emberek tömegesen követelnek változásokat. Így volt ez a homoszexualitás, a prostitúció és az abortusz tilalmának feloldásakor is” – írja Simon Jenkins, a Guardian publicistája az eutanáziával kapcsolatban újabban fellángolt viták kapcsán.

A brit sajtó a közelmúltban három különböző, de egyúttal összefüggő esettel is foglalkozott. Az egyik Daniel James halála volt. Egy rögbi edzésen megsérült a huszonéves fiatalember. Lebénult és mozgásképtelen testét állandó fájdalom gyötörte. Többször kísérelt meg öngyilkosságot, de önkezével nem tudott véget vetni életének. Családja segítségével Svájcba utazott, ahol legális az eutanázia. Az ügyészség vizsgálatot rendelt el, mert az 1961-ben elfogadott brit törvény értelmében az öngyilkosságban való közreműködés büntetendő cselekmény. Elvben az utazás megszervezésében közreműködő rokonok akár 14 év börtönbüntetést is kaphattak volna, de az ügyészség végül – mint az elmúlt évek közel száz hasonló esetében – megszüntette az eljárást.

Debbie Purdy nem akarja hasonló megpróbáltatások elé állítani szeretteit. A gyógyíthatatlan szklerózis multiplexben szenvedő 45 éves asszony szintén Svájcba készül, hogy véget vessen életének, mert a testén elhatalmasodó betegség következtében hamarosan magatehetetlen lesz. Bírósági állásfoglalást kért: biztos akart lenni afelől, hogy az utazás megszervezésében segítő férjét nem csukják le. A bíróság kimondta, hogy csak a parlament határozhatja meg, éspedig törvényben, mi tekintendő pontosan az öngyilkosságban történő jogellenes közreműködésnek.

A legmegrázóbb minden bizonnyal a 13 éves Hannah Jones esete. A korábban leukémiában szenvedő kislány a kezelés mellékhatásaként szívbeteg lett. Csakis új szív beültetésével lehet megmenteni az életét. Hannah azonban nem szeretné az operációt: tudja, hogy nagy a kockázat, és tisztában van vele, hogy egész életében gyógyszereket kellene szednie, sőt néhány év múlva valószínűleg ismét újabb szívre lenne szüksége. Ezért inkább hazamenne, hogy az életből még hátralévő rövid időt a családjával tölthesse. A törvények értelmében azonban akár gyámság alá is helyezhetik, ha szülei sem hajlandók hozzájárulni a műtéthez, sőt, a beavatkozás akár Hannah akarata ellenére is elvégezhető.

Jenkins arra hívja fel a figyelmet, hogy a hatóságok álszent módon járnak el. A külföldi eutanáziát megszervező rokonokkal szemben nem alkalmazzák a törvény szigorát. Jenkins szerint általánosan bevett gyakorlat az is, hogy a végső stádiumba került haldoklók szenvedéseinek halálos adag morfium beadásával vetnek véget az orvosok. Az is gyakran előfordul, hogy kikapcsolják a lélegeztető gépet, ha úgy ítélik meg, hogy már nincs remény. Felmérések szerint a britek többsége támogatná a kegyes halál intézményesítését. A törvények azonban nincsenek összhangban a társadalmi gyakorlattal és normákkal – az eutanáziára vonatkozó törvényjavaslat két éve elbukott.

Lehet, hogy Jenkins jóslata valóra válik, és hamarosan lesz olyan ügy, amely kellő publicitást kap, és elég nagy közfelháborodást okoz a törvények átgondolásához. Ha Debbie elutazik a svájci klinikára, akkor a történtek után aligha söpörheti az ügyészség szőnyeg alá az esetet. „Ha Debbie nem fordult volna a bírósághoz előzetes állásfoglalásért, és nem irányította volna az ügyre a nyilvánosság figyelmét, akkor férje minden bizonnyal úgy térhetett volna haza az asszony akaratának beteljesítése után, hogy nem kell börtönbüntetéstől tartania – írja az eset kapcsán Marcel Berlins. – A történtek után azonban az ügyészség aligha tehet mást, mint hogy fellép a nyilvánvaló törvénysértés ellen.”