A neves francia iszlamológus szerint az amerikai neokonzervatívok tévesen a hidegháborúval állították párhuzamba a közel-keleti válságot. Abból indultak ki, hogy ha nincs diktatúra, azonnal kitör a nyugati típusú szabadság. Tévedtek.

„Amikor a Harc az iszlám lelkekért című könyvemen dolgoztam, számos vezető neokonzervatív politikussal, egyebek között Paul Wolfowitzcal és Richard Perle-lel is volt szerencsém beszélgetni. Megdöbbentett, hogy mennyire félreértik a közel-keleti térség viszonyait. Kelet–Nyugat szembenállásban gondolkodtak, és meg voltak róla győződve, hogy a Közel-Keleten ugyanaz a feladat, ami a Szovjetunió idején Kelet-Európában volt. Bagdadot Kelet-Berlinnek nézték. A receptjük egyszerű volt: szabadulj meg a zsarnokoktól, add a hatalmat a civilek kezébe, majd azok létrehozzák Irakban és Szaúd-Arábiában a helyi demokrata illetve republikánus pártot, és máris szabad lesz a Közel-Kelet. Nem így történt” – nyilatkozta Gilles Kepel francia politológus, iszlámtudós és Közel-Kelet szakértő a Chronicle of Higher Educationben Evan Goldsteinnek.

A párizsi politológia-professzor az iszlám és az arab világ egyik legjobb nyugati ismerőjének számít, Magyarországon is könyve jelent meg a dzsihádról. Három éve tudományos fórumot hozott létre azzal a céllal, hogy európai és arab tudósok előmozdítsák a két térség közeledését. Ebben a  közeledésben látja ugyanis a közel-keleti válság megoldásának kulcsát. Legutóbbi könyvében amellett érvelt, hogy a közel-keleti kőolajat, illetve az európai technológiát és tudományt egyetlen dinamikus régióban kellene összepárosítani. Munkásságából Sarkozy elnök is merített, amikor elindította az úgynevezett barcelonai folyamatot, a Földközi-tengeri Unió létrehozásának céljával.

„Néhány évvel ezelőtt Condoleezza Rice azt mondta, hogy a Közel-Keleten az amerikaiak fognak főzni, s az európaiakra a tálalás marad. Képzelhetik, micsoda megaláztatás volt a konyhaművészetükre oly kényes franciáknak, hogy McDonalds-menüt kelljen feltálalniuk”. Az európai szakácsművészetre azért van szükség a Közel-Keleten, mert Amerika eljátszotta tekintélyét az arab világban.

Kepel felidézi, hogy a múltban az arab világ felemelkedő értelmisége példaképet látott Amerikában, és arról álmodozott, hogy egyszer az arab országokban is olyan rendszerek lesznek, ahol érdem szerint kapják az állampolgárok az elismerést, hiszen ma az a jellemző, hogy csak az uralkodó elit gyermekei előtt áll nyitva a karrier útja. Ezt az álmot végezte ki a Bush-kormányzat, amikor erővel próbálta bevezetni a demokráciát Irakban.

A tájékozatlanság talán abból fakadt, hogy az amerikai kormányzat mögött ma már nem állnak arab-szakértők. Amikor Kepel a kilencvenes évek közepén vendégtanárkodott New Yorkban, alig volt hallgatója. A diákok készpénznek vették Francis Fukuyama divatos tézisét, mely úgy szólt, hogy a szovjet birodalom összeomlása után csak az amerikai modell maradt meg a történelem színpadán. Akkor hát minek tanulmányozni az arab világot, ezt a halódó kultúrát?

Amerikában persze van Közel-Kelet-kutatás. De Kepel szerint vagy Izrael mellett elkötelezett pénzügyi forrásból tartják fenn, vagy arab olajpénzből. A kutatók természetesen szabadok ugyan, mégis óhatatlanul óvatosak. Ő maga is nehéz helyzetben van, mert a francia állami támogatás csökken, de igyekszik nagyon sok forrásból meríteni, és az egyiket a másikkal kiegyensúlyozni.

Kepel az elmúlt nyolc év ellenére sem borúlátó. Az iszlám radikalizmussal kapcsolatban például megjegyzi, hogy bár 2001. szeptember 11. után is történtek terrortámadások, nem köszöntött be a terrorizmus kora, mint ahogy attól sokan tartottak. Az iszlám szélsőségesek szervezete összeomlott, a radikálisokat belviszályok osztják meg, és egyre kevesebb a támogatójuk az iszlám világban.