Tudományos kutatás igazolja, ami eddig is kézenfekvő volt: a bűnüldözésre és a társadalmi okok visszaszorítására egyaránt szükség van. Mindenki tudta ezt, a két módszer tudós prókátorait kivéve – ők késhegyre menő ideológiai harcot vívtak egymással.

„Ma a liberálisok és a konzervatívok közelednek egymáshoz, és nagyon hasonló politikát követnek. Napjainkban már más a politika, mint a hatvanas-hetvenes években: akkor éles volt a választóvonal” – idézi a Miller-McCune kutatóintézet webmagazinjában Lee Drutman egy friss tanulmány egyik szerzőjét, Zsao Dzsihong professzort.

A hatvanas évektől a kilencvenes évek elejéig az Egyesült Államokban meredeken emelkedett a bűncselekmények száma, és ezzel párhuzamosan heves vita folyt arról, mi a teendő. A konzervatívok úgy gondolták, hogy erőt kell mutatni, a garázda elemeket távol kell tartani a közösségtől, és szigorú büntetésekkel kell elvenni a kedvüket a bűnözéstől. A liberálisok szerint ezzel nem szüntethető meg a bűnözés, mert mély társadalmi okai vannak, nevezetesen a hagyományos közösségek felbomlása, a szegénység és a társadalmi ellentétek. Ezeket kell tehát kezelni. Az egyik álláspont szerint a bűnüldözésre, a társadalmi ellenőrzésre kell többet költeni, a másik szerint a közösségi tér fejlesztésére, vagyis a társadalmi támogatásra.

Amíg a bűnözés emelkedő ágban volt, nem lehetett mérni, melyik módszer célravezetőbb. A kilencvenes évek közepe óta azonban a bűnesetek száma csökken, és így mérhetővé vált, hol, milyen változások hatására javult a helyzet. A kutatás egy fiatal tudós, Ling Ren ötlete volt, aki ma már a texasi Sam Houston Állami Egyetemen tanít büntetőjogot. Tanártársával, Zsao Dzsihonggal és a Washington Állam Egyetemén politológiát tanító Nicholas P. Lovrichcsal bonyolult rendszert dolgoztak ki az egyes okok hatásának kiszűrésére, és ezt 85 amerikai város bűnügyi helyzetének változásaira alkalmazták.

A felmérés arra az eredményre jutott, hogy mindkét módszer hatásos. A cikk szerzője nem mondja ki, melyik hatékonyabb, de a számokból egyértelműen kiviláglik. A rendőri erőre és a bíróságokra fordított többletkiadások minden egyes dollárja két százezrelékkel csökkentette a bűnesetek számát, a közösségépítésre költött minden egyes dollár pedig fél százezrelékkel. Persze a közösségépítés hatása lassabban érvényesül, mint a rendfenntartó erők megerősítéséé, de ezt a tényezőt az írásban nem vizsgálják, csak azt számolták ki, hogy tizenegy év alatt milyen ráfordítás milyen változással párosult.

Zsao Dzsihong professzor elpanaszolja a szerzőnek, hogy a liberális és a konzervatív szakemberek továbbra sem találják meg a közös hangot, mindegyikük csak a saját nótáját fújja. Nem úgy a helyi politikusok, akiknek a két fél ötleteket szállít. Ez utóbbiak természetesen mindkét módszert alkalmazzák. Ezt nevezik a „gyomlálás és vetés” politikájának. Maga a rendőri fellépés is egyre gyakrabban tekinti céljának a helyi közösségekkel való együttműködést.

Lovrich professzor egyébként arról is beszámol, hogy a bűnözés alakulására messze a munkanélküliség változása gyakorolja a legnagyobb hatást. Ha egy százaléknyival több a munkanélküli, 37 százezrelékkel nő a bűncselekmények száma.

Ez nem sok jót ígér a következő hónapokra, hiszen a válság nyilvánvalóan a munkanélküliség emelkedésével jár. Ráadásul az állam és a helyi közösségek is nehezebben fogják tudni előteremteni a pénzt akár a gyomlálásra, akár a vetésre. És ha ismét romlásnak indul a bűnözési statisztika, akkor a bal- és a jobboldal még zavartalanabbul folytathatja az ideológiai vitát arról, hogy gyomlálni sürgősebb-e vagy vetni.