Az amerikai liberálisok újabban óvatosságból progresszívnek nevezik magukat, pedig büszkék lehetnének liberalizmusukra. Az ellenfél, a konzervativizmus különben is végletesen meggyengült, nem kellene félniük tőle.

„Liberálisok, bújjatok elő a szekrényből!” – fújja meg a csatakürtöt a Salon webmagazinban Michael Lind, a hajdani konzervatív, aki ma a konzervativizmus leghevesebb ostorozói közé tartozik. Nagy feltűnést keltő könyvének címével szólva maga is radikális középutasnak tekinti magát, amiből a radikális jelző a konzervatív tábor elleni fellépés intenzitását jelöli.

A republikánus párt már az ezredforduló előtt többségbe került a kongresszus mindkét házában, s azt követően két cikluson át konzervatív elnök kormányzott George W. Bush személyében. Michael Lind az idő tájt úgy értékelte, hogy a konzervatív tábor vezetését vallási fundamentalisták vették át, és egyúttal megsemmisítették a hagyományos, mérsékelt konzervativizmust.

A liberálisok attól kezdve úgy érezték, hogy eszméiket menthetetlenül lejáratta a konzervatív kampány, s hogy liberálison az egyszerű amerikai az olyan embert érti, akinek a haza és a nemzeti értékek nem fontosak, aki nem lép fel a bűnözés ellen, s aki az egyszerű emberek adójából drogosokat és munkakerülőket akar segélyezni.  Ezért a demokrata politikusok, köztük Barack Obama is, következetesen progresszívnek nevezik magukat.

A progresszív jelző valamikor a kommunistabarát baloldal sajátja volt, később a Demokrata Párt szakszervezeti kötődésével elégedetlen, jobboldali szárnya kezdte használni, de Lind egyikkel sem szeretne azonosulni – a Demokrata Párt viszont igen. Pedig a liberalizmussal kellene azonosulnia. Az amerikai liberalizmus ugyanis sajátos találmány, a szabadságot a szociális érzékkel ötvözi úgy, hogy első a szabadság. Ebből Lind arra következtet, hogy az amerikai liberálisoknak filozófiailag semmi közük sincs az európai szociáldemokráciához (amellyel pedig gyakran rokonítják őket).

Ha már a filozofálásnál tart, Lind megjegyzi, hogy a progresszív szó olyan világszemléletre utal, amely feltételezi, hogy a történelem egy bizonyos irányban fejlődik. Ilyesmiben egy liberális nem hihet. A liberális néha haladó, amikor liberális megoldások felé kell elmozdulni a régi szokásokkal szakítva, sőt, néha forradalmi, amikor a zsarnokság ellen lázadók mellé áll. Máskor azonban konzervatív, amikor a liberális berendezkedést kell megvédeni szélsőséges forradalmárokkal, például jobboldali radikálisokkal szemben.

Attól pedig, hogy a liberális jelzőt az ellenfél lejáratja, Lind szerint nem kell félni. Hisz fél évszázaddal ezelőtt John Fitzgerald Kennedy is büszkén vállalta elnökválasztási kampányában az igazi amerikai liberalizmust, amely akkor elsősorban a szegények ügyének képviseletét és a polgárjogi haladást jelentette.

Más kérdés, hogy a jobboldalnak akkor még nem, csak évtizedekkel később sikerült lejáratnia a „liberalizmus” jelzőt. Mindenestre az „új Kennedynek” nevezett Obama jobbnak látja nem bolygatni a dolgot. Talán, mert nem filozófusnak szegődött, hanem elnöknek.